Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Pomogáts Béla (Budapest): Közgyűlés előtt A Történelmi Igazságtétel Bizottsága lehetőségei és feladatai Három esztendeje egy akkor még szokatlanul bátor felhívást adott közre néhány az 1956-os forradalomban szerepet vállalt és a forradalom leverése után börtönbe zárt író, újságíró, művész, egykori katonatiszt és munkástanácsi vezető. Igaz, e felhívás csak a nyugati sajtó és a nyugati magyar rádióállomások révén vált ismertté, ennek ellenére, az én tapasztalataim szerint is, igen széles körben hatott. Az azóta történelmi értékűvé vált szöveg először a kivégzett forradalmi hősök: Nagy Imre miniszterelnök és vértanú társai emlékét idézte fel, majd így folytatódott: „Eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak — halottaknak és élőknek — teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitációját. Ez előfeltétele minden megújulásnak, szellemi és politikai megtisztulásnak. És a mártírok emlékével együtt a forradalom emlékét is meg kell tisztítani a rászórt mocsoktól... Tudatában vagyunk annak, hogy a történelmi igazságtétel ma még súlyos akadályokba ütközik és szívós küzdelmet kíván. Ezért csatlakozásra szólítjuk mindazokat, akik egyetértenek felhívásunkkal, és készek jogi, kegyeleti, történeti vagy más területen előmozdítani vállalt feladatuk elvégzését.” Ez volt az 1988 május végén-június elején megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottsága első felhívása és nyilatkozata. Azóta Magyarországon történelmi átalakulások mentek végbe, az igazságtétel is megkezdődött és előrehaladt, a bizottság (TIB) pedig a következő napokban rendezi ezévi közgyűlését, hogy számot vessen eddig megtett útjával, felmérje az elért eredményeket és a szomorúan tapasztalt kudarcokat, és kijelölje a következő időszak tennivalóit, feladatait. Nem lesz könnyű a számadás, minthogy sem a történelmi igazságtétel, sem a bizottság tevékenysége és szerepvállalása nem egészen úgy alakult, ahogy annak idején: egy históriai korszakkal korábban az „alapító atyák” elképzelték. A TIB-nek az 1989-es esztentőben volt a fénykora: a bizottság tárta fel ama nevezetes 301-es parcellában a levert magyar forradalmat követő megtorlás áldozatainak jeltelen sírjait, kezdte meg az ötvenhatos forradalom és nemzeti szabadságharc emlékének oly szükséges megtisztítását, emelt szót azok érdekében, akiket hosszú évekre börtönökbe, majd még hosszabb évtizedekre emberhez méltatlan életkörülmények közé taszított a forradalom leverésével berendezkedő, tehát ellenforradalmi hatalom, s végül rendezte meg Nagy Imre és a többi szabadsághős ünnepélyes búcsúztatását és eltemetését június 16-án, kétszázezer magyar jelenléte és az egész világ figyelme közepette. Akkor a TIB szinte mindent megkapott volna a történelemtől: társadalmi tekintélyt, politikai erőt, ha törekszik rá, akár országos vezető és hatalmi szerepet. Nem törekedett erre, s ezáltal talán hibát követett el. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága ugyanis eleve a pártpolitikai küzdelmeknek kiszolgáltatott övezet fölött helyezkedett el. Midőn létrejött, még alig volt ígérete annak, hogy Magyarországon többpártrendszerű parlamenti demokrácia fogja felváltani az egy párti diktatúrát, s a TIB a későbbi pártosodás idején is meg kívánta őrizni pártpolitikai semlegességét. (Amit az is mutat, hogy a bizottság több alapító tagja is részben az MDF, részben az SZDSZ soraiban szerzett képviselői mandátumot.) A szinte minden tekintetben a politikai pártoknak és a pártharcoknak kiszolgáltatott hazai közéletben a TIB így óhatatlanul és szinte törvényszerűen a peremvidékre és a margóra szorult. Holott talán jobb lett volna, ha a Történelmi Igazságtétel Bizottsága tevékenyebb politikai szerepet vállal: saját sajtóhoz jut, és esetleg önállóan küld be az országgyűlésbe — a TIB alkalmi választási listáján, vagy független jelöltként — néhány képviselőt. A bizottság 1989-ben megalapozott és élvezett politikai tekintélye és erkölcsi respektusa akkor erre valószínűleg lehetőséget adott volna. Ezek a képviselők jótékony szerepet játszhattak volna az országgyűlésben később kialakult elszomorító pártcsatározások idején, s talán erkölcsi fegyelmező erőt fejthettek volna ki az elszabadult poliltikai és személyes indulatokkal szemben. Ám — még parlamenti jelenlét nélkül is — egy tudatosabb és erőteljesebb politikai erőt képviselő szervezet hatékonyabban tudta volna fenntartani és érvényesíteni az ötvenhatos forradalom szellemi és politikai örökségét, erőteljesebben tudta volna szorgalmazni a forradalom hősei és résztvevői ellen elkövetett bűnök jóvátételét, és eredményesebben tudta volna követelni a többnyire idős, beteg és megtört ötvenhatosok kárpótlását és támogatását. Mindezeken túl pedig meggyőzőbb erővel tudta volna szolgálni a pártpolitikai érdekeknek nem kiszolgáltatott „civil társadalom” önszervező törekvéseit. Ezek a társadalmi, politikai és szociális érdekek most részben felelős gazda nélkül maradtak, s mindazoknak, akik a magyar forradalom, valamint az egykori forradalmárok és szabadságharcosok ügyét a szívükön viselik, időnként elkeserítő tapasztalatokról kell számot adniok és ke‘serú felismerésekhez kell eljutniok. Talán még nem késő. Az elmúlt esztendő tömeges politikai csalódásai és megcsalatásai után alighanem a tettek mezejére kell lépniök azoknak a politikai és társadalmi szervezeteknek, amelyek a mostanában mindinkább közönybe süppedő országot kívánják megmozdítani. A maga ötvenhatos, forradalmi múltjának, hagyományainak és szellemiségének következtében e szervezetek egyike lehet a Történelmi Igazságtétel Bizottsága is. E bizottságnak vannak történelmi tapasztalatai, és az igazságtétel terén még igen sok a tennivaló: a TIB közgyűlésének ezekkel a tapasztalatokkal és tennivalókkal kell ismét számot vetnie. E közgyűlés résztvevőinek már deres a feje és mély árkoktól barázdált a homloka, megviseltebb a szívük és bizonyára erőtlenebbek az izmaik, mint egykoron. 1956 forradalma azonban mindig fiatal és erős, szellemi és erkölcsi tartalékai kimeríthetetlenek, mint minden szabadságharc és minden forradalom 12 nr-OTT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám
