Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 115. szám

*

9 jj< ^

T. Ágoston László (Budapest)

BIBIKA

Bibika, a kis cirmos szőrgombolyag szinte véletlenül került hozzánk. A szomszédék Cirmijének a kölyke volt. Három kiscicát hagytak meg a hatból. Az egyiket azért, hogy Jóskának, a szomszéd fiúnak legyen játszópajtása, a másik kettőt meg odaígérték valakinek. Amikor eljött értük az új gazdájuk, a kis fekete kandúrt nagy szeretettel rakta bele a fedeles kosárba, de a cirmos nem kellett neki.

— Nem elég, hogy nőstény — mondta —, ráadásul még ilyen seszínú is! Ismerem a fajtáját. Lusta, akár egy lajhár. Ettől aztán a hátamon is rajcsúrozhatnak az egerek, meg nem fogna egyet is. Bezzeg a tejet lefetyelni, meg a háztetőn szerelmeskedni, azt tud a mihaszna. Hagytatok volna inkább valami szép fehér, vagy fekete kandúrt. Ez nem kell, tőlem akár vízbe is fojthatjátok!

Vízbe éppen nem fojtották, de a szomszédasszony okkal, ok nélkül gyakran megtáncoltatta a hátán a söprűt. Futott is szegény, amerre a lába vitte. Többnyire a mi portánkra. Megsajnáltam a kis reszkető jószágot és oltalmamba vettem. A reggeli tejeskávémból mindig hagytam neki egy keveset, de jutott szalonnabőr és egyéb ínyenc falat is.

Buksi, a nemrég szerzett kiskutyám eleinte féltékenyen pislogott rá, s meg is ugatta a jövevényt. Egyszer egy óvatlan pillanatban odaugrott hozzá és elkapta a farkát. No, de a kis cirmos se maradt adósa. Úgy megpofozta a kutyát, hogy még a vér is kiserkedt az orrából. Volt nagy sírás-rívás. Buksi visítva szaladt a házába, a macska meg a legközelebbi fára mászott fel, onnét nyávogta nagy bánatát.

Napokba telt, mire összebékítettem őket. Mindkettőt az ölembe vettem, simogattam, becézgettem, hogy lássák: egyaránt kedvesek nekem. Aztán papírból gombócot gyúrtam, azzal játszottunk hármasban. Hamarosan megtanultak közös tányérból enni, s a macska dorombolva simult a kis fekete kutyához.

Egyik nap nagyanyám kileste a játékunkat és így szólt hozzám:

— Látom, nagyon megszeretted a szomszédék mihasznáját. Akarod, hogy elkérjem tőlük? A mi öreg Bibikánk napok óta nem jött haza. Attól félek, elemésztették a kutyák. Ez meg olyan kis szófogadónak látszik. Lehet, hogy még egerésznek is beválik...

Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor este bejelentette, hogy beszélt a szomszédasszonnyal, enyém a cirmos. Igen ám, de mi legyen a neve?

— Nálunk minden kutya Buksi és minden macska Bibika volt — mondta nagyapám. — Ennek is az lesz a neve.

Nekem se jutott jobb név az eszembe, így hát nem

vitatkoztam. A faluban minden második macska Cirmi volt. Akkor már inkább a Bibika... Ezzel megvolt a keresztelő.

Nagyanyámtól elkértem az öreg szakajtót, ócska rongyokkal kibéleltem, s ünnepélyesen felavattuk Bibika kuckóját. Buksi is hivatalos volt az ünnepségre, de nem viselkedett valami illemtudóan. Türelmetlenül topogott, a farkát csóválta, meg bele-bele is vakkantott az avatóbeszédembe. Egyszer aztán Bibika is megunta az ünneplést. Kiugrott a szakajtóból, Buksival körbenyargalták az udvart, aztán usgyi, be a kutyaházba. Amikor utolértem őket, már békésen szuszogtak. A kutya hátán a bundáját tisztogatva dorombolt Bibika.

— Ne félj, ezt nem fogják elkapni a kutyák, mint az öreg macskát! — mosolygott rajtuk nagyapám. — Jó barátot választott magának, aki mindig megvédi.

Telt, múlt az idő. Buksi öblös hangú, boíjúnyi kutyává fejlődött, Bibika meg kecses járású, szép cicalánnyá. Amikor egerészni ment a padlásra, a kutya illedelmesen megállt a létra mellett és várt, amíg a macska lehozta a szájában a zsákmányt, aztán együtt játszottak vele, amíg meg nem unták. Este a macska őrködött együtt Buksival. Zöld szeme úgy villogott a sötétben, mint valami drágakő. Szürkület után nem is mert senki a kapuhoz közeledni.

Hanem egy nap egy hatalmas kivert kutya kezdte riogatni az utcán a gyerekeket. Fel-alá lődörgött a falu egyik végétől a másikig. Éhes lehetett, mert még az elpotyogtatott lócitromot is körbeszaglászta.

Bibika éppen az utca túloldalán lakó szomszédtól igyekezett hazafelé egy kövér egérrel a szájában. Buksi a kerítés mellett farkcsóválva várta. És ekkor, mint valami vérszomjas fenevad, rárontott a nagy, vörös idegen kutya. Bárhogy igyekezett is, nem tudta elérni a kerítéslyukat. A farkánál fogva ráncigálta vissza a hatalmas állat. Hiába fújt, prüszkölt, karmolt, a hatalmas mancsok a földre szorították.

Buksi éktelen csaholásba kezdett, a kerítést rágta mérgében, de a másik rá se hederített. Ekkor olyat tett, amit még életében soha. Csaholva hátrált egy ideig, aztán uccu, nekilódult, átugrotta a magas kerítést és rávetette magát az idegenre. Percekig marták, fojtogatták egymást. Buksi úgy harcolt, mint egy oroszlán. A vörös érezte, hgoy nincs sok keresnivalója. Acsarogva hátrált, majd futásnak eredt. A mi kutyánk a következő sarokig kísérte, aztán vérző sebeit nyalogatva visszafordult. Újra átugrott a kerítésen és behúzódott a házába. Közben félszemmel az ajtót figyelte, nem jön-e ki valaki hogy megbüntesse, hisz nagyon jól tudta, hogy a kerítésen kívülre nem szabad mennie.

Bibika odasündörgött hozzá és mintegy köszönetképpen dorombolva odasimult megtépázott bundájához. Aztán gondolt egyet, elszaladt a ház sarkához, s a kutya lába elé tette az egeret.G

42 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám