Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
Hagyd békén a Magyarok Világszövetségét. Eddig is kellett, most másként kell, még jobban. Ma már politikai kifogást nem emelhetni ellene. — Ölel —éji Éltető Lajos, itt Prágay Dezső jelentkezik. Lehet te már nem emlékszel, de én igen. 1975-ben két cikket küldtem el közlésre az ITT-OTTban. Az egyik a népszaporodás kieséséről szólt. A cikket nem „fogadtad” el, de le közölted a „Levelek a szerkesztőségben” rovatban (durván megváltoztatva az én eredeti címadásomat). Rögtön kommentárt is fűztél hozzá — jó Kádár ízű kommentárt. (Csak nem fogsz a kenyéradó gazdád kezébe harapni??) Azóta 15 év telt el — és nekem lett igazam!! Az ország lakossága megállt — ha nem csökkent. (Tudom, hogy a tények téged nem izgatnak — csak leírom hogy tudjad). Ugyanakkor írtam egy cikket akkor a Katyn-i mészárlás 35-ik évfordulójáról. Itt gerincesen „kiálltál” és megtagadtad a cikk közlését. (Tudom sértés azt mondani valakinek: gerincesen kiállt — ha nincs gerince). Nos most végre 50 év után, Gorbacsev beismerte a szovjet bűntényt. (Itt küldöm erről egy neves német újság cikkét.) Emlékszem anyám, ha kis cica került a házba, és nem volt szobatiszta, úgy tanította meg, hogy belenyomta az orrát a saját piszkába és elpáholta. Ezt teszem én is most veled: belenyomom az orrod a saját erkölcstelen piszkodba amivel meggyaláztad a meggyilkolt lengyeleket és nagyot nyaltál a szovjetnek és a Kádár rezsimnek. Neked ez tetszik: fetrengjél a gyalázatos mocsokban amit segítettél elkenni te barom — rád is szálljon a lengyelek átka. Levelem kópiában 2 barátom is kapja hogy nehogy „megmásítsd” ezt a magánlevelet s a szövegét! — Prágay Dezső, Nürnberg, NSZK. Lelkem, Dezsőm! Hát megvagy még! És még mindig a régi! —éji Lakatlan magyar falvak Éltető Lajosnak: 1989 januárjában Georgia északi részén jártam, ahol szokásomhoz híven szokatlan utakon kevésbé frekventált vidékeket látogattam. így akadtam egy történelmi emlékjelző táblára, melyet olvasóink figyelmébe ajánlok. (Két fényképet mellékelek.) A történelmi emléktábla szövegének fordítására Téged kérlek meg. A Nyitra nevű kis falucskában még áll a magyar templom, a temetőben egy tucat magyar feliratú fejkereszt és a faluban az elhagyatott házak előtt a postaládákon még magyar nevek láthatók. Sajnos mind elhagyatottnak látszik. Kérdésem: Sic transit gloria Hungáriáé? — Bányász Béla, Kensington, MD Kedves Béla! Non, séd gloria emigrantibus. Köszönjük leveledet, a képeket. íme a tábla szövege, kapásból magyarítva: „1888-ban három bortermelő települést létesítettek itt valami 2000 akker területen. Egy helybeli vállalkozó, Ralph L. Spencer kb. 200 borszakértő magyar családot invitált meg, hogy itt települjenek le. Legnagyobb településüket Budapestnek nevezték, Magyarország fővárosának tiszteletére. A Tokaj nevű falu a híres magyarországi bortermelő vidékre emlékeztetett, Nyitra pedig egy a hazájuk északi részén álló ősi várról kapta a nevét. Házakat, utcákat, boltokat, iskolát, katolikus templomot építettek, temetőt, s egyéb községi intézményeket létesítettek. A szőlőtermesztés virágzott ez alatt az égöv alatt. 1908-ban a Georgia-i szesztilalom végzetes lett számukra. A lakosok visszakényszerültek a pennsylvaniai bányákba. A papiak még áll az egyik dombon, dicséretére a kőművesmestereknek, akik építették. Azok a magyar pionírok, akik Georgia porává váltak, a dombon túli kis, kerítéses temetőben nyugszanak, és sok sírfeliraton még ma is olyan a név, ami e tájnak idegen. Ősi szokás szerint a sírok lakói fejjel keletnek, szeretett hazájuk felé fekszenek.” Az emléktáblát 1988- ban állította Georgia állama. Megemlítem, hogy az ITT-OTT 18. évf. (1985) 2. számában „Magyar—Szlovák település” címen már írtunk e falvakról, egy az Atlanta Weekly-ően megjelent cikk alapján. A cikk megnevezi a plébánost (így: Francis Janiskeck, ami Janicsek Ferenc lehetett), aki Spencer számára verbuvált a bányászok között. Eltérések: a cikk szerint csak 50 magyar család telepedett át, a falujukat Budának nevezték, Tokajt nem említi, a Nyitráról szóló romantika helyett azt az egyszerű magyarázatot adja, hogy olyan jól ment a magyaroknak, hogy egy szlovák csoport melléjük települt, s ezek jegyeztették be e néven településüket; a Georgia-i szesztilalom helyett pedig a szövetségi, 1920- as prohibíciót teszi meg a bukás okának, ami valószínűbb, mert az első törvény nem tilthatta meg a Georgiából való borexportot. Nem nagy történelmi felfedezés ez, de akkor is érdekes, értékes, és az ilyesmit felderíteni csak mi tudjuk, itteniek. Én is rábukkantam itt, Oregonban egy hasonló kicsiny századeleji magyar telepre, ami egyébként rég nyomaveszett. Érről majd máskor. (Felhívjuk minden olvasónk figyelmét arra, hogy kifejezetten kérünk hasonló adatokat, és hogy a Magyar Hírek állandó jelleggel közöl ilyen információkat, fotókkal. Címük: Magyar Hírek, Budapest, Benczúr u. 15.) —Üdvözlettel —éji Duray Miklósról ITT-OTTnak: Duray Miklós rengeteg mondatból és sok, sok bekezdésből álló hosszú fejtgegetésére, hogy milyen sokmindenben rossz és kevés esetben jó az amerikai magyarság, válaszolni kellene. Ilyen szóáradattal szembeállni viszont bajos, mert meggyőződésem, hogy kevesebbet fejez ki, mint egy-két mondat. Duray Miklóst sok reménnyel vártuk Amerikába, mert a vele való összefogásban láttuk annak az űrnek a kipótlását, mely valamennyire tényleg létezik a felvidéki magyarok ügyével kapcsolatban. Közös kongresszusi találkozókra, kihallgatásokra, tanúvallomásra, a személyes tapasztalaton alapuló komoly pressziókra készültünk az amerikai kormánynál, melyet ő bárkinél jobban tudott volna képviselni. Be kár, hogy nem lehetett felismertetni vele a helyzet komolyságát, az igyekezet tisztaságát és az esetleges visszahozhatatlan lehetőségeket! Most tértem vissza Washingtonból, egy emberi jogokkal foglalkozó „műhelyről”, ahol mindegyre Duray 38 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám
