Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 115. szám

napok tapasztalata azt mutatja, hogy a román közvélemény tájékozatlan a kisebbségi lét történelmi valóságát illetően, ami nemcsak megnehezíti a párbeszédet, céljaink józan megítélését, hanem tág teret nyit azok számára, akik a félreinformálás és a manipuláció eszközeivel megpróbálják törekvéseinket lejáratni, Szövetségünket kompromittálni és ezzel végső soron zátonyra futtatni jogaink kivívását. Szülőföldünk, Erdély a román állam része: ho­vatartozását előbb a trianoni, majd a párizsi béke­­szerződés szentesítette. E békeszerződésekben ugyanakkor bennefoglaltattak azok az előírások is, amelyek a kisebbségek jogainak biztosítását voltak hi­vatottak szavatolni. Azokat a jogokat, amelyeket az 1918 december 1-i, gyulafehérvári nemzetgyűlés is meghirdetett: e jogoknak tételes megfogalmazása valóban lehetőséget nyújt a kisebbségi lét demokratikus kibontakozása számára. Az első világháború utáni román társadalom azonban képte­len volt a meghirdetett elveket valóra váltani, mivel a demokrácia intézményrendszere a kisebbségek ügyét csak felemás, ellentmondásos formában tudta ren­dezni. Éppen ezért az újjáalakult politikai pártok képviselőivel folytatott tárgyalások során mindig vilá­gosan leszögeztük és ezt a nézetet hirdettük a közélet fórumain, a közvélemény előtt is, a romániai kisebbsé­gi sors 1918 utáni alakulását hirdetőén, különbséget kell tennünk a lefektetett elvek és a társadalmi gyakorlat között, ami voltaképpen azt jelenti, hogy a dolgok elvi elismerése csak kiindulópontja a kisebbségi kérdés rendezésének, amelyet a megfelelő in­tézmények létrehozásának, a jogvédelem biztosításá­nak kell követnie ahhoz, hogy valóban demokratikus joggyakorlatról lehessen beszélni. Enélkül ugyanis — ahogyan a két világháború közötti korszak bizonyítja — szüntelenül fennáll a jogok megtagadásának vagy visszavonásának, a kisebbségi politika eltorzulásának veszélye. A történelmi objektivitás jegyében hozzá kell tennünk, hogy a kisebbségi kérdés politikai rendezését az első világháború után feltétlenül bonyolították az európai politikában nagy erővel jelentkező revizionista törekvések, amelyek a békeszerződések előírásainak erőszakos megváltoztatását tűzték ki célul és végül a második világháború kirobbanásához vezettek. Ma is valljuk azt, ami a józan gondolkodású kortársak előtt már akkor világosan állt: a bécsi döntés Erdély erősza­kos kettéosztása nem volt, nem lehetett a kisebbségi kérdés igazságos megoldása, ugyancsak a történelmi igazság szellemében ezt a tételt ugyanakkor ki kell egészítenünk két megjegyzéssel. Először: a kisebbségi kérdés nem válhatott volna a nagyhatalmi erőpolitika eszközévé abban az esetben, ha a román társadalom képesnek bizonyul valóban demokratikus önren­delkezésre. Másodszor, az a trauma, amelyet Erdély 1940-ben történt kettészakadása okozott, a románság történelmi tudatában, amely mindmáig eleven a kor­társak, illetőleg a fiatalabb nemzedékek gondol­kozásában, semmiféleképpen nem szolgálhat érvül a kisebbséget most, egy merőben eltérő történelmi helyzetben megillető jogok elismerése ellen. Erdély hovatartozásának problémája — úgy, a­­hogyan azt minden alkalommal félreérthetetlenül leszögeztük — nem vita tárgya. Ez számunkra nem taktika, hanem politikai tisztánlátás kérdése és min­denek előtt abból a meggyőződésből fakad, hogy a román nemzethez való viszonyunkat szilárd elvi alapra kell helyezni. Márpedig a viszony elvi alapja nem lehet más, mint a romániai magyarság állampol­gári lojalitása, ami egyértelműen kizárja azt, hogy Szövetségünk helyet ad bármilyen, az ország területi épségét és szuverenitását sértő véleménynek vagy el­gondolásnak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy visszau­tasítunk minden olyan próbálkozást, amely úgy állítja be a kisebbségi jogok megvalósításának programját, mint ami nem fér össze az állampolgári lojalitással és kötelezettségekkel, netán egyenesen veszélyezteti a román állam érdekeit. Tudatában kell lennünk azon­ban annak is, hogy célszerű különbséget tenni rosszhiszemű honfitársaink és egyes politikai csoporto­sulások a közvéleményt szándékosan megtévesztő vá­daskodásai, illetőleg a hosszú időn át félrevezetett, tájékozatlan társadalom rétegeinek értetlensége között. Éppen ezért tekintsük állandó feladatunknak, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt fel­használjunk a félreértéseket eloszlató, a nemzeteket közelítő párbeszéd, a politikai kultúra színvonalának emelése érdekében. Immár történelmi tény, hogy a romániai magyarság létének legnehezebb korszaka az 1944 utáni periódus­ra, azon belül pedig az 1965-tel kezdődő diktatúra éveire esik. E periódus legjellemzőbb vonása a nyi­latkozatok és a valóság, a papíron lefektetett elvek és a társadalmi gyakorlat ellentéte, ami a korszak má­sodik szakaszában a nyílt és erőszakos el­­nemzetlenítés politikájának formáját öltötte. A történészek feladata annak beható elemzése, hogy miként váltotta fel a háborút közvetlenül követő évek kisebbségi politikájának demokratikus nyitását a megszorító intézkedések, a kisebbségi jogok sorozatos visszavonásának politikája, majd pedig az 1968-1970- es évek viszonylagos liberalizálódását követően az ala­posan átgondolt és fokról fokra végre is hajtott be­olvasztási politika. Ami ebből számunkra tanul­ságként adódik, az nézetem szerint az alábbiakban foglalható össze: 1. A kisebbségi kérdés az egypártrendszer körülményei között szükségképpen ki van téve a hatalmi visszaélésnek, mivel az egypártrendszer a hatalom olyan összpontosítását és központosítását teszi lehetővé, amely tág teret nyújt az erőszaknak, a fentről jövő intézkedések adminisztratív úton, az el­nyomó apparátus felhasználásával történő végrehaj­tásnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egypártrendszer, különösen annak legtorzabb változa­ta, a személyi diktatúra, lehetőséget ad a kisebbségi kérdés önkényes, a valóságtól elrugaszkodott kezelésére, beleértve annak teljes tagadását, a kisebb­ségek beolvasztásának totális kísérletét is. 2. A kisebbségi jogok biztosítása bonyolult poli­tikai és társadalmi kérdés, amely szorosan összefügg a politikai hatalom szerkezetével, a társadalom szabad­ságigényével, a politikai kultúra szintjével. Mind­nyájunk előtt ismeretes, hogy a Ceausescu-féle dik­tatúra, különösen annak utolsó másfél évtizede, a ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 19

Next

/
Thumbnails
Contents