Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
melyek nélkül egy mai konfederáció a Duna térségében nemigen képzelhető el. Végezetül, de nem utolsó sorban, Henry Kissinger, aki 1989 elején még egy felvizezett Jalta kialakításáról gondolkodott, a Los Angeles Times okt. 8-i számában mintha módosította volna az események által túlhaladott felfogását. „Europe Returns to Center Stage as the Fulcrum for World Tension” c. cikkében kb. ugyanazt írja, mint amit a Newsweek október 16-i számában kifejtett: „We have to come up with a political concept for the future of Europe. The art of foreign policy is to understand trends and to manage them. I would have preferred a more orthodox evolution. But a trend exists. Events in the East will produce a situation where the United States has to take a position... We have to convince the Russians that it is in their interest to get out of physical control of Eastern Europe — which, however, can be turned into a zone to make military attack against them impossible. We need a concept for Germany, for the evolution of Eastern Europe...” Fenti idézetek kizárólag amerikai orgánumokból származnak, de biztos vagyok benne, hogy Európában hasonló hangok sürgetik egy új koncepció kialakítását. A szabad választások után létrejövő magyar kormánynak és az emigrációnak meg kell ragadnia a páratlanul kedvező alkalmat, hogy ilyen új koncepció kialakítása hosszútávú magyar érdekeknek megfelelően történjék, összhangban az egész középeurópai, dunai térség népeinek érdekeivel. Ilyen összhang létrehozására a jelek szerint egy semleges federáció vagy konfederáció látszik a legcsalogatóbb ideának, melyen belül a különféle nemzetiségek határokon átnyúló kulturális önkormányzatot kapnának. Ilyennel biztosítani lehet az anyaországon kívülre került kisebbségek túlélését, függetlenül az államhatároktól. Magyar szempontból kisebbségeink túlélésének biztosítása életbevágó feladatunk. A terület, melyen élnek, mindig ott marad, de ha népünket felszámolják rajta, a terület is örökre elvész számunkra. A történelemtudomány a sikeres federáció alapfeltételeit a következő három pontban látja: 1 A közösségek olyan csoportjára van szükség, melynek tagjait a vérségi vagy nyelvi kötelékek, vagy pedig közös politikai hagyományok annyira egymáshoz fűzik, hogy kívánkoznak az egyesülés után. 2. A federációt alkotó államok egyikének sem szabad olyan hatalmasnak lennie, hogy képes legyen egyedül is védekezni külföldi megrohanás ellen s megőrizni saját függetlenségét. 3. A szerződő államok között a lehető legkevesebb egyenlőtlenség legyen. Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia, fenti elvek alapján, megfelelnek a követelményeknek, de Lengyelország, csaknem 40 milliós lakosával aligha. A nála kisebb három ország magját képezhetné egy új államalakulásnak, mely azután magához vonzhatná egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó dunai nemzeteket. E kérdésnek taglalása nem tartozik ez írás keretébe, hiszen a témáról gazdag magyar és idegennyelvű irodalom áll rendelkezésre. Magyarországon 1981 óta új intézmény, a Magyar Tudományos Akadémia Közép- és Kelet-Európa Kutatási Központja működik, jórészt fiatal munkatársakkal. Bemutatkozásként 1986-ban egy hatalmas, kétkötetes gyűjteményben, Helyünk Európában cím alatt foglalták össze magyar írók és szakemberek tanulmányait e kérdésben. [2. kiadás, Magvető, 1986.] A magyar emigráció viszont az idegennyelvű irodalom és elgondolások kutatásában végzett úttörő munkát. Van tehát miből merítenünk. Az idők azt követelik, hogy otthoni és a határokon túl élő szakemberekből valaminő munkaközösség alakuljon, állandósított jelleggel. Első feladata egy hosszútávú munkaterv kialakítása lenne — összhangban a magyar külügyminisztérium illetékes szerveivel. Az emigráció által mindeddig elmulasztott teendők fokozatos megvalósítása is részét kellene képezze a végrehajtandó feladatoknak. E teendőket nagy vonalakban az előzőkben már felsoroltam, kivéve egyet, a legfontosabbat. Erről még 1977 őszén, „Októberi levél” cím alatt így írtam: „Külföldre szakadt részei vagyunk az utolsó trianoni nemzedéknek, mely még a »nem nyugszunk bele« szellemét kapta örökül — egy életre maradandóan... Idekünn túlnyomórészt a mi korosztályunk hordozza a magyar élet, a magyar szellem átmentésének terhét: örökségünket továbbadni egy olyan ifjúságnak, mely idegen környezet hatására, és szülők közönye miatt riasztó mértékben vész el a magyarság számára... Vajon meg tudjuk-e állítani ezt a folyamatot, feléleszteni a fiataljaink legtöbbje lelkében már csak pislákoló magyar lángot? 1956 csodálatos októbere bebizonyította, hogy nincs veszélyesebb fegyver a világon, mint egy lángra gyűlt lélek, hát még egy lánglelkű ifjúság. Ma persze »béke« van, s ifjainkra idekünn nem hősi önfeláldozás, hanem talán ennél is nehezebb szerep vár: forró szívvel, de hűvös fejjel szolgálni népünk ügyét, ha kell, évtizedekig... Úgy tűnik, hogy korosztályunk végső, lélekmegváltó küldetése egy ütőképes utánpótlás nagyarányú csatasorba állítása kell legyen — míg nem késő — a »nem nyugszunk bele« jegyében, mely fogalomba sokminden belefér... Ez hosszútávú feladat, s sok időnk nincs már” — írtam 12 esztendővel ezelőtt. Azóta az időnk még kevesebb lett. Tanúi vagyunk, hogy ifjúságunk túlnyomó része elvesztette apáik nyelvét. E veszteség lehet bár szomorú, de nem végzetes. A magyar nyelv tudása magában még nem tesz magyarrá. A nyelv ugyan vezeték, de nem a vezeték teszi az áramot. Annak lüktetését, a magyar öntudatot idegen nyelven is lehet továbbítani. Ha sikerül így — vagy úgy — utódaink légióit magyar öntudattal felvértezni, akkor valóban történelmet csinálunk az emigrációban. □ ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 9
