Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
Lipták Béla (Stamford, CT) LÁTOGATÁS ERDÉLYBEN Barátságtalan, rosszul világított, piszkos a Nyugati Pályaudvar. Előtte az aluljáróban tíz telefon közül hétnek már csak a leszakított drótja lóg a falon, mert ma már az egyszerűség kedvéért a készülékekkel együtt viszik el a huligánok a bedobott pénzt. Mi a jegypénztárt keressük. A külföldre utazók jegypénztára külön helyiségben található. Az is rosszul világított, piszkos, s az ablakok előtt hosszú sorokban állnak a gyűrött, fáradt, nagybajúszú, cigányos megjelenésű utasok. Sokáig tanulmányozzuk a kiakasztott menetrendeket, de aztán megtudjuk, hogy különbség van a menetrendben és a síneken közlekedő vonatok között: az utóbbiak száma sokkal kisebb. Végre elhatározzuk, hogy 21-én, vasárnap, a Keletiről este Síkor induló Orient Expressz első osztályú alvókocsiján utazunk Segesvárra. Persze az elhatározást a kivitelezéstől hosszú idő választja el, ugyanis külön kell vonatjegyért és külön helyjegyért sorba állni. így aztán — mivel én egy teniszpárost beszéltem meg Mécs Imi fiával, a kis Imivel — Mártha ott marad elintézni a jegyvásárlást, én meg felülök a földalattira, ami kivisz a Budapesti Nemzetközi Vásár üres épületeihez, melyekben szép, posztóval burkolt, modem teniszpályákat állítottak fel. Semmi nem változott, de eltűnt a Ceasescu-kép A romániai vízumokat már reggel beszereztük. Szerencsénk volt, mert már kint lógott a „Zárva” tábla az ajtón, mikor „Ma megy a vonatunk!” felkiáltással betolakodtunk. A követségen a légkör semmit sem változott, ugyanazok az alkalmazottak fontoskodnak ugyanúgy, mint eddig, csak a Ceausescu-kép helyén világít egy folt a falon. Hatvan dollárt kérnek a két vízumért. A mögöttem álló erdélyi diák biztat is, hogy alkudozzak, de ehhez nem értek. Mikor egy ötvenes és egy húszdollárost nyomok a tisztviselő kezébe, nem tud visszaadni abból, mikor romániai térképet kérek, csodálkozva mondja (rossz angolsággal), hogy „Nem bolt ez!”, s mikor már lépnénk ki az ajtón, utánunk kiált: „Nem a maguké ez a rózsaszínű cédula?” Persze, az útlevélből kiesett magyar vízumunkat tartja a kezében. A nap folyamán bevásároltunk az erdélyi útra. Vettünk vagy 15 doboznyi gyümölcslevet, Mártha csinált vagy 40 szendvicset, így talán csak nem halunk éhen a három nap alatt. Ajándékba is viszünk ezt-azt: csokoládét, kávét, borotvapengét, alumínium fóliát, s rengeteg könyvet, meg napilapot. A napilapokat válogatva elámulok, hogy mennyiféle lap kínálkozik az újságárusok standjain, s hogy a szegénység ellenére milyen mennyiségben vásárolják az emberek az olvasnivalót. Persze Pesten is a legsilányabb kiadványok a legnépszerűbbek. Az ausztrál újságkirály birtokolta Mai Nap és a Reform a legkedveltebb, s egyben a legízléstelenebb. Amíg mi vonatjegyet, vízumot meg ajándékot vásároltunk, addig Mártha unokaöccse, Tamás 50 dollár ellenében beszerzett valahonnan 1900 lejt, ami 38- as átszámításnak felel meg. Ez jó húzásnak bizonyult, mert a romániai szállodában már csak 9 lejt adtak egy dollárért. A kétszemélyes hálókocsi (amit dollárban kellett volna kifizetni, de mivel nem tudtak dollárból visszaadni, végül forintban fizettünk) összesen 900 forintba került. A dollárért hivatalosan 64 forintot adnak (1990 január 19-én), míg feketén 70-től 100-ig áll a kurzus, attól függően, hogy kinek mennyire kell. így ketten utaztunk első osztályú kocsiban tizennégy dollárért. Ennyibe kerül innen a Connecticut-i Stamfordból a retúijegy New Yorkba. Az Orient Express Az Orient Express a Keleti Pályaudvarról indul. Ez sem barátságosabb, mint a Nyugati. A füstös restiben egyszerre feltűnő lesz Mártha bundája, meg az én népi hímzésű sísapkám. Iszunk egy teát, eszünk egy debrecenit, s az étellel együtt lenyeljük az udvariatlan kiszolgálók kioktatását is: „Először blokkot vegyen! Itt az ételt adják, ott fizessen! A teáért ne itt álljon sorba!” Közben figyelem, ahogy a ringóderekú arab fiatalember egyszerre árulja a kábítószert és a forintot, meg azt, ahogy a bal oldalunkon ülő cigánycsalád állkapcsa egy ütemben mozog a miénkkel, míg a jobbunkon ülő lengyel hölgyek foggal és bicskával harcolnak egy Coca-Colás üveg kupakjával. Furcsa, zavaros csendélet. Végre beáll a vonat a kilencedik vágányra, be lehet szállni, Egyenruha nélküli, bajúszos fiatalember a hálókocsi gazdája. Nem sokat törődik az utasokkal, s így mint az istállóba egyszerre érkező lovak, mi is összekavarodunk, tanácstalankodunk egy darabig, míg aztán ki-ki megtalálja a maga fülkéjét. Háromszemélyesek, de mi csak ketten vagyunk. Mártha alszik legalul, én legfelül, s a közbülső ágy kihasználatlanul marad. Megisszuk az altatónak hozott szürkebarátot, meglátogatjuk az undorító mellékhelyiséget, aztán beteszem füldugóimat, felveszem az alváshoz használt szemellenzőt, s hagyom, hogy álomba ringasson a vonat zakatolása. A határ Arra ébredek, hogy Márthát faggatja egy női hang: „Forintja van?” Mártha persze bevallja, s ebből komplikáció adódik, mert elveszik, s kap egy igazolást arról, hogy mennyivel tartozik neki az OTP. Hát ez nem hiányzott. így aztán amikor hozzám ér a szőke kis határőrleány, csak álmosan morgok, hogy nincs semmim, hagyjanak aludni. Ez a módszer eredményesebb, mert így zsebemben marad az induláskor beszerzett 6 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
