Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
Pipgfüstnél. Egyre gyakrabban hallani szétszórtsági és a szétszórtsággal, valamint a magyar határokon kívülrekedt kisebbségeinkkel foglalkozó hazai körökben azt, hogy a nemzeti öntudat kérdése fontosabb a nyelvinél. „A magyar nyelv tudása magában még nem tesz magyarrá” — írja pl. Sisa István e számunkban, s hozzáteszi, hogy „a magyar öntudatot idegen nyelven is lehet továbbítani.” Az ilyen megállapítások mögött annak a tudata rejlik, hogy a magyar nyelv nemcsak viszonylag, de abszolúte is tért veszít világszerte. Magyarországon a népesség csökkenéseként, máshol az egyszerű lemorzsolódás révén is, amely a kétnyelvűségnek általános következménye. A monolingvis többség nyelve válik dominánssá, a kisebbségé a háttérbe szorul, és minél nagyobb fokú egy kisebbség soraiban a kétnyelvűség aránya, s minél magasabb szintű az átlaga, annál gyorsabb a nyelvi asszimilációs folyamat, a kisebbség nyelvének a sorvadásával együtt pedig nemzeti öntudatáé is. A szórványokban (s nálunk a szórványélet sokszor a nyelvi egyedülléttel egyenlő) mindez rohamosan megy végbe; kisebbségben évszázadokig is eltarthat. Ha ezt a majdnem törvényszerű folyamatot lelassítani, esetleg megállítani vagy megfordítani akarjuk, akkor kézenfekvő az öntudatra hivatkozni. (Magyarországon kívül, legalábbis, mert ott puszta nemzeti öntudatból kevesen fognak gyereket szülni; de Magyarország mindebben kivétel, elvégre ott a magyar nyelv teljesen domináns, Trianonnak „hála”.) Semmi sem veszett el, csak öntudat legyen — még akkor is, ha úgy kell a magyar származásúakba belekanalazni, mint gyerekbe a ricinust. Semmi bajom az öntudattal, nem is tudok jobb szót helyette, bár ennek az értékét is alaposan megpolitizálta századunk, mint a felszabadulást, vagy akár a napjainkban oly sokat hangoztatott demokráciát. Azazhogy éppen ezért bizalmatlan vagyok vele szemben, mindaddig, míg elfogadható módon meg nem határozzuk, mit is értsünk rajta. Miféle legyen az az öntudat, amit némán át lehet ömleszteni? Mi legyen a tartalma? Mi marad, ha a nyelvtől, kultúránk alapjától, elvonatkoztatjuk? Érzelmi kötődés? Az legfennebb a kíváncsiság felgerjesztésére szolgálhat. Származási, vérségi, vagy — Uram bocsá’ — faji mítoszokra építsük fel az öntudatot? Ezekkel egyszer már pórul jártunk Európával együtt, ma sem vezetnének sikerre, vagy ha egy darabig mégis, garantáltan újabb tragédiába sodornák mind a kisebbség-, mind a többségbeli magyarságot, mert szomszédról szomszédra terjednek, mint a gazda szervezetéhez adaptálódó vírusok. (Románia, Szlovákia, Szerbia már újra fertőzött, Ukrajna is, amely a hanyatló szovjet hatalom helyett maholnap Kárpátalja kizárólagos birotkába lép, s az első tünetek Magyarországon is észlelhetők. A betegség megelőzése pedig elsősorban a mi számunkra létkérdés.) A mi szétszórt portáinkon egyébként ilyesmit komolyan még proponálni sem lehet, mert utódaink egyszerűen kinevetnek vele. Az öntudat fogalmát tehát tisztáznunk kell magunk között, a magunk — s utódaink — számára. Ha nem tévedek, a tisztázás csak akkor lehetséges, ha nem a politikából, az ideológiákból, hanem keresztény/keresztyén valláserkölcsi alapokból kiindulva közelítjük meg a kérdést. Magyarán, ha ezt tanuljuk meg csendesen tanítani: szeressed vagy szeresd meg ezt a népet, tanuld meg a nyelvét és ismerd meg kultúráját, fogadd el magadénak történelmét, segítsd viselni keresztjének súlyát, ellenségeivel szemben peidg gyakorolj jézusi türelmet, felebaráti szeretetet. Mi volna, ha a mi öntudatunk ilyen lenne? S ha mi fertőznénk ezzel másokat?-éji 4 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám
