Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
AMERIKÁBAN Tapolyai A. Mihály (Cleveland): A LEGVÉDETTEBB NÉP A Canton-i egyetem egyik tanára vitt végig minket Ohio állam területén. — Most egy különös világba viszlek titeket — mondta feleségemnek és nekem, jelentőségteljesen. Valóban, egy idő után elhagytuk a nagyszerű autópályát és keskeny utakra, rázós kátyúk között vergődtünk előrefelé, mintha nem is Amerikában lettünk volna. — Hogy lehet az, hogy itt ilyen rossz utak vannak? — kérdeztem a vezetőnket. — Úgy, hogy itt olyan nép lakik, akik autót nem vezetnek. Nem azért, mert szegények, hanem hitbeli meggyőződésből. Ezért ezeknek nem csinálják meg az utakat, mert adót sem fizetnek erre. Hamarosan egy-egy lovaskocsi tűnt fel. Olyan félig fedett, hintó félék. Nem csinosak, szögletesek, fénytelen feketére mázoltak. Buggy-nak hívják itt ezeket. Benne szakállas fiatalember tartja a gyeplőt, olykor pirospozsgás szőke leány vagy asszony is ül benne. Mind egyformán fekete ruhába öltözöttek és fejük fehér főkötővel bekötve. Falu falu után következett, és feltűnt a villanyvezetékek hiánya is. — Villanyt nem használnak. Nem tartoznak ehhez a világhoz — hallom a magyarázatot. Évszázadok óta élnek itten és nem szívódtak fel. Sem vallásuk, sem életstílusuk nem olvadt be az > amerikai életformába. Istentiszteletükön ma is anyanyelvűket használják. A német nyelvnek egy különös, svájci eredetű dialektusán prédikálnak. Ezek az amish-ok, akik még az amerikaiaknak is izgalmas rejtvényt jelentenek. Két szörnyű világháború, forradalmak és népirtások közvetlen átélése kényszerítenek engem arra, hogy kutassam, melyik az a vallás, vagy egyház, keresztény felfogás vagy ideológia, esetleg lelkűiét, amely hasonló társadalmi és politikai viharok között is megmaradást biztosított híveinek, a népének — biológiailag és szellemileg egyaránt. Itt most nem teológiai értekezést kívánok közölni, a szellemet keresem, amely megtartotta őket. Személyes élményeimet velük és azok belső hullámverését írom itt le. Az ámisokról már volt egy emlékem. Valamikor a hatvanas évek elején egy ismerősöm elvitt kirándulni Baden-Württenbergben egy meredek, sziklás hegytetőre, ami alatt a Rhone folyó rohanó habjai zúgtak. — Idehoztalak —, mondta kissé ünnepélyesen —, hogy megérts minket. Négyszáz évvel ezelőtt innen taszították le összekötözött kezekkel és lábakkal az utolsó anabaptista prédikátort oda, a folyóba. Háromszázezer hívőt pusztítottak el ezen a környéken. Hát ez a mi történetünk. Mégis megmaradtunk. Egyik águnk mennonita lett, a másik ámis. Még más apró kis csoportokban is élünk, megmaradtunk. Egy másik élményemet a National Geographies egyik történelmi tanulmánya adta meg, amit a hutteritákról írtak. Ők is az anabaptisták leszármazottai. A cikkíró leírja a hutteriták menekülését a vallási őrület üldözése elől. Előbb Morvaországba menekültek. Onnan azonban tovább kellett menniük, országról-országra. így jutottak Magyarországra, mint sok más vallási üldözött. Előbb a Felvidéken éltek. Az ellenreformáció megerősödése miatt azonban tovább kellett menniük és az akkor független Erdélyben találtak menedéket. Itt sokáig teljes szabadságot élveztek, virágoztak. Hiszen Erdély a protestantizmus egyik legkeletibb fellegvára volt. A Habsburg befolyás megerősödése miatt azonban a múlt században továbbmentek, Ukrajnába. Csak a forradalmi hangulat létbizonytalansági érzése űzte őket még tovább, Amerika felé. Ma itt élnek. De a nagy krízist, a legnagyobb anabaptista irtásokat a mi hazánkban, Magyarországon élték túl, és így ott menekültek meg. Egy másik águk is idesodródott, akiknek az emléke már csak a kerámiafestészetben él: a habánok. Most mindezek eszembe jutottak és elhatároztam, hogy személyes kapcsolatban fogom megismerni őket, a lelkűket. Módot kerestem arra, hogy Észak-kelet Ohio egyik ámis püspökénél tehessek látogatást. A püspök úr egyszerű fekete paraszti öltözetben fogadott. Hosszú szakállt viselt, de bajusz nélkül olyan különös alak volt, mint egy középkori festmény. Nem püspöki palotába, hanem egyszerű, de a tisztaságtól ragyogó, tágas tanyai házba vezetett. Rögtön feltűnt nekem, hogy a nagy ebédlőben harminc-ötven ember is elférne. A belső szobába vitt, amiben sem villany, sem technikára emlékeztető felszerelés nem volt látható. Gyufával mécsest gyújtott. A falak fehérek, a padló fényes volt, minden tiszta és rendes. Szőnyeget nem láttam. Az egyetlen kényelemmel, a hintaszékkel kínált meg engem. Nem fogadtam el. — Úgy hallottam, hogy ön itt a püspök. Hány egyházkerület tartozik ön alá? — Nálunk egy gyülekezetnek egy püspöke van. Ez a bibliai. Egy püspöke és két pásztora és egy diakónusa van. A püspök azt jelenti: felügyelő. A gyülekezet hatvan-kilencven tagból áll. De ez csak a felnőttek száma. Ehhez még hozzájönnek a család30 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
