Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
Ez év (1989) március elején kaptam otthonról a hírt, hogy ismét veszély fenyegeti a még be nem zárt csehszlovákiai magyar iskolákat, mert a pártvezetés újból a magyar oktatási nyelv megszüntetését tervezi. Március 4-én és 5-én volt a Magyar Baráti Közösség és az ITT-OTT szervezőinek a gyűlése Clevelandban. Telefonon kértem őket, hogy a saját kapcsolatrendszerükön belül tegyenek lépéseket a csehszlovákiai magyar iskolák védelmére. Ez az lett volna, hogy levélben felszólítják a magyar kormányt, vesse latba súlyát és nemzetközi kapcsolatait ebben az ügyben. Ez a levél azonban a mai napig nem készült el. Időközben ez a lépés elvesztette időszerűségét, mert május elején Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága határozatilag szentesítette a fent említett szándékát. Ezután egy ilyen levélnek semmi értelme sem lett volna. Ezután sokkal határozottabb eszközökhöz kellett volna folyamodni. Tény és való azonban: mind számomra, mind a magyar emigráció politikai hangadói számára ismeretlen személyek jelentkeztek nálam és információkat kértek a csehszlovákiai magyar iskolák helyzetéről azért, hogy leveleket íijanak kongresszusi képviselőinkek ebben az ügyben. A másik példát azért mondom el, mert közöttetek, az ITT-OTT-osok között sok a támogatója vagy aktivistája a Magyar Emberi Jogok Alapítványának. A HHRF, programja szerint, a 16 milliónyi magyarság emberi jogaiért küzd. Ez azonban a tények szerint nem egészen így van. Kezembe került egy külügyminisztériumi kihallgatási jegyzőkönyv 1986-ból. Ez arról a kihallgatásról készült, amelyen a HHRF képviselőit többek között az emberi jogok magyarországi állásáról is kérdezték. A HHRF képviselőjének a válasza úgy hangzott, hogy erre a kérdésre nem is akarja fecsérelni az időt, mert ugyan létezik Magyarországon 10-15 földalatti újság, de ezeknek a szerkesztői szabadon utazhatnak külföldre (External Affairs and International Trade, House of Commons, Issue No. 14, August 19, 1986, Ottawa). Ezzel a kádári rezsimbe illő válasszal tkp.a 16 milliós magyarságból 10 millió egyszerre le lett tudva. A további milliók pedig azzal, hogy a HHRF csak az erdélyi, illetve a romániai magyarság kérdésével hajlandó foglalkozni, eltekintve az én második letartóztatásomat követő kiszabadítási akcióban való részvételtől. Annak ellenére van ez így, hogy a New York-i februári előadásom alkalmával a HHRF úgy mutatkozott be, mint a jugoszláviai magyarok védelmezője is. Az ő érdekükben azonban eddig még nem tett egy lépést sem a szervezet. Igaz, hogy az erdélyi ügyön kívül szakmailag nincsenek is felkészülve más ügy képviseletére. De ha egyetemességgel dicsekszenek, akkor azt számon is kell kérni tőlük. Ezt a két esetet azonban nem szemrehányásként említem, csupán példának. Arra, hogyan hitegetjük önmagunkat. Csak figyelmeztetni akarok mindenkit: az alaptalan propaganda, a valóságos helyzetet megmásító híresztelések, az egymással szembeni hazudozások, inkorrektség, vagy akár a krónikus feledékenység is sokkal veszélyesebbek mint a semmittevés, vagy a kevesebb vállalása. Emezek ugyanis inkább aktivitásra serkenthetnek. Míg amazok hiábavaló elvárást keltenek, vagy kikapcsolják a hasznosítható energiák forrásait. Hasonlóan veszélyesek mint a félbeszakadt folyamatok. Mint például a Bős-Nagymaros-i vízlépcső építésének leállításáért indított magyarországi mozgalom érthetetlen megtorpanása az első siker alkalmával: a magyar kormány bejelentésével a nagymarosi szakasz építésének kéthónapi felfüggesztéséről. Ez a megtorpanás nem csupán amiatt baj, mert az építkezés által érintett terület csehszlovákiai oldalán élő mintegy kétszázezernyi magyart is sújtja, hanem főleg amiatt, hogy a magyarországi társadalmi tiltakozásra épült nemzetközi támogatás hirtelen elvesztette a lába alól a talajt. dves Barátaim! — Amint említettem, nem csupán a negatív előjelű tapasztalataimról akarok beszámolni, habár ezekről — a tanulság kedvéért — többet kellene szólnunk. Amerikában jártamban öt alapvetően pozitív benyomást szereztem. Az egyik: a működő csoportok ügyszeretete és őszinte érdeklődése volt. Ezt kivétel nélkül mindenütt tapasztaltam. Az a kb. háromezer személy, aki részt vett előadásaimon, nem csupán megszokásból jött el, hanem azért, mert valóban érdeklődött kisebbségben élő sorstársaim helyzete iránt. Legnagyobb élményként a richmondiakat említhetem. A hóvihar miatt nem tudtam megérkezni az előadás meghirdetett időpontjára. Hiába vártak. De midőn másnap megtudták, hogy késve ugyan, de mégis megjöttem, mégegyszer összegyűltek, hogy meghallgathassanak. A másik: a másodgenerációs, főleg a cserkészetben nevelődött fiatalok népes csoportjának kötődése az egyetemes magyarsághoz. Leginkább azzal a követendő példával járnak elöl — szüleik nemzedékével szemben —, hogy túlnyomó többségük nem hajlandó folytatni a politikai viszálykodást és gyanakodást. Éppen az első generációsok vezérkedő egyéneivel, valamint munkamódszereikkel szemben viseltetnek a legkritikusabban. Legtöbbjükkel ott találkoztam, ahol legnagyobb az első generációsok közötti ellentét. Az apák mentségére azonban azt lehet felhozni: ezt az új nemzedéket mégis ők nevelték. A harmadik: az anyagi és fizikai áldozatvállalás tapasztalata volt. Azt láttam, hogy általában az öregek, a nyugdíjasok nagyobb szeretettel és önzetlenséggel adakoznak, sokszor erejük felett is, mint a gazdagabbak. Az adakozók azonban az eddigi rossz tapasztalataik miatt szívesebben adják pénzüket 26 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
