Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 114. szám

tak, hányán haltak meg, hányat tartóztattak le, mennyien maradtak? Akik megmaradtak az állambiztonsági szervezetben, kinek dolgoznak, hány épületük van, milyen városokban vannak? Követelték azt, főleg Temesvárral kapcsolatban, hogy független vizsgálóbizottságot hozzanak létre.

— A kérdések kérdése természetesen — mert hiszen ez az egész román politikai élet központi kérdése — a hadsereg szerepe...

— A hadsereg szerepe azért rettenetesen bonyolult, mert hiszen a forradalom alatt a nemzettel azonosították. Holott mindenki tudja, mert hiszen saját szemével látta, hogy Temesváron a hadsereg brutálisan lépett fel; hogy december 21-én este Bukarestben az embereket a hadsereg tankjai taposták el. Azt is tudja mindenki, hogy a hadsereg szinte teljes régi vezetése átállt a forradalom oldalára, és most ők ellenőrzik az állambiztonsági főosztályt. Most tulajdonképpen ez az egyetlen igazi, szervezett hatalmi tényező és tekintély. Azt kell megállapítanunk, hogy az elkövetkezendő három hónapban, amikor az induló pártok a hatalomért harcolnak, a helyzet rendkívül kiélezett lesz. Ebben az átmeneti periódusban, tehát addig, amíg a valódi civil rendszer vissza nem tér a választások után, a hadseregnek mindenképpen kulcsszerepe lesz, és valószínűleg nem várhatjuk (bár elvárhatnánk), hogy az alapkérdésekre, nevezetesen, hogy mi történt Temesváron, és hogy mi történt a Securitatével, a hadsereg vezetői választ adjanak. Pedig ezen múlik minden.

— Ebben a bonyolult helyzetben és nehéz körülmények között mi a megoldás Marosvásárhelyen ?

— Először is természetesen az, hogy a rend, a magyarok személyi biztonsága és sérthetetlensége helyreálljon. Valamennyi tényt nyilvánosságra kell hozni, a bűnösöket pedig, akik ezeket a borzasztó dolgokat elkövették, példamutatóan meg kell büntetni. Én azt hiszem, hogy ennek a legszélesebb nemzetközi nyilvánosságot kellene biztosítani. Romániában mindenkinek meg kell értenie, hogy nem a magyarok elleni gyűlölethadjárattal oldhatják meg problémáikat, hanem a belső demokratikus intézmények felépítésével, a jogállam kialakításával. Én kétféle megoldási irányt képzelek el. Egyrészt meg kell szabadulni a román közéletben mindazoktól az erőktől és eszközöktől, amelyek a kisebbségek elleni gyűlölet szítására alkalmasak. A Front eredeti, kisebbségvédelmi ígéreteit pedig meg kellene mielőbb valósítani.

Ez az érem egyik oldala. De mit tehet a magyar kisebbség, amely már számos szörnyű traumán keresztülment? Mindenki emlékszik 1944 hideg őszére, amikor a Maniu-gárdák garázdálkodása nyomán nagyon sokan vesztették az életüket. Tehát ebből a fizikai létükért való sokszoros rettegésből ébredve

olyan megegyezésekre kellene törekedni magyar részről, amely például az iskolaügyben pontos határidőket alkalmaz, és ami lehetővé teszi, hogy az a magyar intézményrendszer, ami valaha élt és működött ezeken a területeken, teljes mértékben helyreálljon.

— De kivel törekedjenek megegyezésre a magyarok? A helyi tanáccsal, a frontvezetéssel, a katonasággal, a rendőrséggel? Május 20-ig tulajdonképpen nincs is remény arra, hogy valaki tárgyalófél és partner lehet ebben.

— Nagyon nehéz válaszolni erre. Hiszen azok a román értelmiségiek, akik európai színvonalon és európai értékekben gondolkodnak, és akik részt vettek a budapesti magyar—román értelmiségi találkozón, maroknyi elitet képviselnek, amelynek nincs igazán befolyása az események menetére. Pedig ők az igazi szövetségeseink a megbékélésben. Március 11-én Temesváron volt egy tüntetés, amely a forradalom továbbvitelére, a Securitate feloszlatására szólított fel, és valóban a román—magyar barátság jegyében zajlott. Hallottam, hogy Aradon is ugyanez történt. Egyetlen reményünk az lehet, hogy az, ami decemberben elkezdődött — tehát a forradalom — folytatódik, és visszaszorítja ezeket a sötét, nacionalista erőket. Erre, azt hiszem, még mindig nem kell feladnunk a reményt.

Van azonban egy másik probléma, az úgynevezett történelmi pártok ügye. Itt azt látjuk, hogy a nagy potenciális tömegerő, a Nemzeti Parasztpárt — amelynek a nyomására, hatására a kormány rettenetesen könnyen enged —jelenti az igazi veszélyt a magyarok számára. Viszont a Nemzeti Liberális Pártnál nem olyan éles a magyarellenesség; pontosan azért, mert Európához szeretnének csatlakozni. A szociáldemokrata pártban pedig, legalábbis az elmúlt hetekben, kifejezetten reményt keltő jeleit lehetett látni annak, hogy velük együtt lehet működni a kisebbségvédelmi és magyar ügyekben is. A belpolitikai bizonytalanság elég sokáig eltarthat, és nagyon nagy meglepetéseket okozhat.

— Ebben a nagyon kényes helyzetben mit tehet a magyar külpolitika anélkül, hogy ezt beavatkozásnak minősíthetnék Romániában vagy másutt a világon?

— A magyar külpolitika az utóbbi években visszatért az eredeti, tehát az 1945-46-os koncepcióhoz, vagyis a magyarság nemzetközileg cselekvőképtelen részének, a határon túl élő magyaroknak az érdekeit is képvisleni igyekszik. Van mit behoznunk ezen a téren. A szomszédaink sem várhatják el tőlünk, hogy az ott élő magyar kisebbségek érdekeinek rovására vagy mellőzésével szövögessük velük a barátság szálait.

Farkas József György Népszabadság, 1990. március 28., 7. old.

ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 17