Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

Irodalom

Tapolyai A. Mihály (Cleveland):

Én is, mint a lengyelek, élni szeretnék

Anna Moravska, a Znak egyik szerkesztője ült mellettem a kocsiban, a másik oldalon Katica, a legidősebbik lányunk, alig tizenöt éves, miközben körüljártuk Krakkót és környékét. Anna minden egyes helynek elmondta a történelmi és politikai jelentőségét.

— Ez volt a Nowa Huta-i katolikus egyház telke —, mutatott egy pázsitos földre — de az állam nem adott engedélyt a templomépítésre. Akadékoskodott. Mikor eljött az elutasító határozat, a mi munkásaink kivonultak az utcára. Lehettünk úgy tízezren.

— Maga is köztük volt, Anna? — kérdeztem meglepetve.

— Természetesen. Mindkét lap, a Znak és a Tygodnik Powechny egész szerkesztősége itt volt. Az értelmiség nem hagyhatja el a munkásokat. Az árulás lett volna. Aztán a rendőrség is kivonult. A nép nem oszlott. A rendőrök begerjedtek és belelőttek a tömegbe. Tizenhét halottunk maradt az úttesten, ott a drótkerítés előtt — látja, ott! Odaszorították őket.

— És ezzel vége lett az ügynek?

— Nem, ezzel nem lett vége. Hát mi élni akarunk. Azt a telket ott — látja, ott szemben velünk? — most azt adták nekünk, vagyis a Nowa Huta-i katolikus egyházközségnek. Ide pedig iskolát építettek.— Megvonta a vállát és rám nézett a barátok egyetértésével.

— Oda is építhették volna, de ők ide akarták. Semmi városrendezési jelentősége nincsen. Nyomorult Sztálin-stílusú kockák ezek itt mind. Ez csak hatalmi játék volt, erőmutogatás, megalázás. Most ide akarunk építkezni. Erre sem kaptunk engedélyt. De most már okosabbak vagyunk. Nem vonulunk ki. Csak építünk. Ha nem megy engedéllyel, akkor anélkül, illegálisan. Már vannak is önként jelentkezők, munkások, értelmiségiek, akik szabad idejükben ide fognak jönni dolgozni.

Aztán elhaladtunk a szomorú hely mellett. Közben elérkeztünk a sajtóklubba. Itt előadást kellett tartanom. Hatvan-hetven újságíró lehetett együtt. A bemutatkozásokból megértettem, hogy volt néhány arisztokrata is köztük.

— Hogy lehet ez maguknál? — kérdeztem Annától.

— Nálunk nem irtották ki őket.— Olyan egyenesen mondta, hogy felkaptam a fejem. — A háború alatt a lengyel arisztokrácia vezette az ellenállást a németekkel szemben. Ma pedig ők adják a szellemet, ami nélkül nincs nemzeti megmaradás.

Önkéntelenül a mi gróf Széchenyinkre gondoltam, aki Tarcsay Vilmossal együtt a nyilasokkal való közelharcban halt meg.

Miközben beszéltem s a kérdésekre válaszolgattam, azon gondolkoztam, amiket Anna a Nowa Huta-i eseményekről mondott. Amikor befejeződött a konfe28 ITT-OTT 23. évi. (1990), léli (117.) szám

rencia, a három órás társalgás, már megérett bennem a gondolat. Ahogy kimentünk a kocsihoz, meg is mondtam neki:

— Anna, maga tudja, hogy én protestáns vagyok, de én tisztelem a mások Isten utáni sóvárgását, és nagyon becsülöm, ahogyan maguk ragaszkodnak a hitükhöz és átérzem azt az áldozatot, amit maguk hoztak. Ősszel, ha maguk is elfogadnak engem, visszajövök és én is kiveszem a részem az építésben, még illegálisan is. Szolidaritásból.

Azon a nyáron, 1967 júniusában megszületett Gergely fiunk is, de engem ez nem akadályozott meg abban, hogy újra elmenjek Nowa Hutára templomot építeni. Magammal hoztam feleségem és a fiúkat is. Akkor Gergely még csak három hónapos volt, Péter már négy éves.

Gorzselany atya fogadott minket, minden formaság nélkül. Már tudta, hogy miért jöttünk, ő mondta meg nekünk, hogy az ezt a templomot építő főpapot Wojtilának hívják. Ő, a mostani pápa volt akkor Krakkóban az érsek.

A templom alapja szinte emeletmélységben részben már ki volt ásva. Tizenöt-húsz munkás dolgozott itt. Mind illegálisan, a napi munka után.

A lelkipásztor hozzám hajolt és csendesen ezt mondta:

— Engem innen néha elvisznek a rendőrök, számoljon ezzel.

Anna bólintott:

— Van, amikor három napra is leültetik az atyát, de van mikor két hétig is ott tartják. Aztán kiengedik. Olyankor ő egyenesen idejön a templomépítési munkálatokhoz.

— Aki meghátrál, az elveszett — mondta az atya. — Mi élni akarunk.

Kezdtem érezni, hogy ennek a kijelentésnek már szinte rituális varázsige-hatása van.

Az atya felénk fordult:

— Vállalják ezt a kockázatot?

— Vállaljuk.

Mindjárt átadta az ásót és a talicskát. Feleségemmel és négyéves kisfiámmal mind a hárman hozzáláttunk a munkához, talicskáztunk a nekünk kijelölt szakaszon, miközben Gergő fiunk a mikrobuszunk csomagtartójában szundikált.

Eltelhetett egy óra is, amikor már fel mertem nézni. Munkám jellege a katakombák liturgiájának hangulatába temetett. A munkások, akik körülöttünk dolgoztak, mintha munka közben imádkoztak volna. Néha óvatosan felénk pislogtak a sapkájuk alól, talán egy-egy ámen után, méregették, hogy kik is lehetünk. Egyszerű gyári munkások voltak, olyanok, mint akik a kazincbarcikai rendelőmbe jártak.

Aztán láttuk, amint az atya odament egyik-másik csoporthoz, fejüket összedugták, és valamiről beszélgettek. Rólunk lehetett szó, mert nekünk fordítottak hátat és hol az egyik, hol a másik egy-egy pillantásra