Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
KISEBBSÉGBEN Hámos László (New York): BESZÁMOLÓ AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG HELYZETÉRŐL 1989 meghozta a maga forradalmi változásait a HHRF munkájában is. Habár közvetlen életkörülményeink cseppet sem változtak, átéltünk egy precedens-nélküli, lélegzet-megállító információ-robbanást: annak lehettünk tanúi, amint hallatlan gyorsasággal egymást követően hullottak az információ szabad áramlását megakadályozó vasfüggönyök és egy-egy újabb ország vagy térség sajtója hirtelen elkezdett reális, tényekre alapuló, hamisságot nélkülöző híradásokat közölni Romániáról. Kissé szürreális élmény volt számunkra, akik nap mint nap hónapokon keresztül szorongva tanulmányoztuk kis komputer képernyőnkön, angolra fordítottuk és igyekeztünk ismertetni a Tőkés László egyre aggasztóbb helyzete körüli híradásokat — kissé hihetetlen volt számunkra tapasztalni, amint ezek a hírek, amelyek december közepéig szinte magántitkaink maradtak, a kutyát sem érdekelték, hirtelen teljes részletességgel megjelentek a The New York Times-ban, a televízióban, a világsajtóban. Szeretjük azt gondolni, hogy kívülállókként ugyan, de némi, tőlünk telhető szerepünk volt az eseményekben. Jólesik tudni pl., hogy az a bizonyos, a Magyar TV „Panoráma” műsorában közölt interjú Tőkés Lászlóval 1989. júliusában, ami egyik napról a másikra ismertté tette országszerte és Romániában egyaránt a bátor lelkipásztor helytállását, tulajdonképpen Nyugatról származó kezdeményezés eredménye volt. Még ma is kevesen tudják, hogy az interjút két kanadai újságíró végezte, akik útját Romániába anyagilag Alapítványunk tette lehetővé, még márciusban, amikor dacára a széles körben mutatkozó közömbösségnek, erőfeszítéseink arra irányultak, hogy felkeltsük az érdeklődést ennek az embernek és népének reménytelennek tűnő harca iránt. Tőkés László volt az, aki abban az 1989. júliusában közölt interjúban mondta: „Miért mindig a hallgatás fala, miért épüljünk bele mi is abba? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal.” Igaz volt ez a mondás nem csak a belföldi romániai helyzetre nézve, de a nemzetközi sajtó magaviseletének tekintetében is. Az 1970-es évek közepétől fogva, mintha valami különös összeesküvés eredményeként, a nemzetközi sajtó kesztyűs kézzel foglalkozott Romániával, gyakran méltatva a „bátor különcködő” legújabb „sikereit”, és ritkán említve a diktátor egyre durvább jogtipró intézkedéseit, beleértve a nemzeti kisebbségek egyre nyíltabb üldözését. A hallgatás falának bomlása először Nyugat- Európában mutatkozott, ahol 1987-től kezdve a sajtó egyre nyíltabban kezdett foglalkozni a vörös diktátor legújabb rémtetteivel. Magyarország volt a következő terület, ahol 1988 kezdetétől fogva érdemes volt fokozottabb figyelmet fordítani a sajtó egyre bővebb és hitelesebb híradásaira, ami immár nem csak az általános helyzettel, de ezen belül kifejezetten a magyar kisebbség sorsával is foglalkozott. Végül persze 1989 végén összeomlott az utolsó fal: ettől fogva érdemessé vált a romániai sajtót is olvasni, a magyar és román nyelvüt egyaránt. Különleges, és a puszta mennyisége miatt szinte lehetetlen feladat ma soron követni a rengeteg különböző forrásból eredő romániai híranyagot. Aki mégis ezzel foglalkozik, annak számára szembeötlő, hogy mennyire különbözőek lehetnek a hírek ugyanarról az eseményről, milyen esetleges és véletlenszerű, hogy mondjuk egy magyarországi újságíró hasonló módon értékelné a helyzetet, mint egy amerikai vagy nyugateurópai. Kiderül, hogy egy adott hír összeállításánál nem annyira az adott esemény tényei számítanak, mint a híradó származása, beállítottsága vagy véleménye arról, hogy az olvasó-, néző- vagy hallgatóközönsége mit vár el tőle. A Romániáról szóló híradásoknak ez a különbözősége legtöbbször nem zavaró, sőt lehet éppen szórakoztató és időnként informatív is. Egy esetben azonban kétségbeejtő és tragikus, mégpedig abban a merev és szinte teljes elutasításban, amit a romániai román nyelvű sajtó tanúsít a romániai magyarság véleménye iránt. Bár területileg ez a két nép áll legközelebb egymáshoz — szó szerint: egymás között élnek —, mégis az ő különnyelvű sajtójukban mutatkoznak a leghatalmasabb eltérések — sokszor mintha teljesen más bolygón élnének. Úgy tűnik, bár a múlt decemberi forradalom meghozta azt az eredményt, hogy Romániában a magyarság tényleg szabadon írhat és publikálhat, ezt csakis saját nyelvén teheti. A román sajtó — ahol a legkülönfélébb magyarellenes rágalmak, torz féligazságok és egyenes valótlanságok (ugyancsak a sajtószabadság jegyében) napvilágot láthatnak — az továbbra is tiltott terület a magyarság számára. Amikor azon gondolkoztam, hogyan lehetne röviden de mégis valami eredménnyel eleget tennem mai feladatomnak, hogy „beszámoljak az erdélyi magyarság helyzetéről”, eszembe jutott ez a változat: rövid idézetek útján szemelvényeket nyújtani a különböző, jórészt Romániából származó híranyagokból, kommentárokból, hangszalag, videófelvétel és egyéb dokumentumokból, ezáltal érzékeltetve — kevés kommentárral — a múlt december óta lezajlott eseményeket, együtt mindazzal az ellentmondással, abszurditással és szürrealista valósággal, ami jellemző az erdélyi magyarság mai helyzetére. Megkértem Blénesi Évát, Alapítványunk budapesti munkatársát, aki Avvakumovits Katicával együtt segített a most következő anyagok összeállításában, hogy hangjával is segítsen hozzá egyes idézetek megkülönböztetéséhez. Ezt amolyan EllenITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám 17
