Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
SZÉTSZÓRTSÁGBAN Éltető J. Lajos (Portland, OR): HOGYAN TOVÁBB? Kedves Barátaim! — A magyarországi változások fényében természetes, hogy egyre gyakrabban teszik fel sokan a kérdést: merre tovább az emigrációban? Lesz-e ezután céljuk, tennivalójuk külföldi magyar szervezeteinknek, lesz-e miről írnia a külföldi magyar sajtónak, miután az a program, ami az emigrációt eddig állítólag összetartotta — a kommunista diktatúra megbuktatása — megvalósult? Marad-e más feladat ezek után számukra, mint esetleg kisebbségeinknek a még meg nem oldott kérdése? Igaz-e az tehát, hogy — mint egyesek vélik — a magyar emigráció, jól avagy rosszul, de betöltötte már a szerepét a magyar történelemben? Mielőtt megkísérelnék erre a számomra retorikai kérdésre válaszolni, hadd térjek ki röviden Duray Miklósnak a tavaly e helyen elhangzott előadására, melynek szövege az ITT-OTT 114. számában jelent meg, valamint Sisa Istvánnak a 115. számunkban olvasható, „Az emigráció alkonya” c. fejtegetésére, mert mindkettő idevágó és vitaindító jellegű, s mert mindkettő specifikusan ehhez a közösséghez is szól. Mindkét cikknek van gyenge oldala: így pl. Durayé bántó, mert felületes benyomások alapján sok tekintetben igazságtalanul bírál, Sisa pedig túlzottan szereti önmagát idézni, és már kiindulópontjánál, amely szerint „egy emigráció hivatása nem az, hogy politikát, hanem hogy történelmet csináljon”, valahol a fellegekben jár. De mindent összegezve mind a két írás értékes hozzájárulás az önvizsgálatunk körül kialakuló elkerülhetetlen, szükséges és remélhetőleg üdvös vitához. Szokásos módon mindkét cikkíró úgy emlegeti az emigrációt, mint szerves egészet; én a magam részéről tagadom, hogy ilyen valaha létezett s létezhet. Számomra az emigráció absztrakció: csak emigránsok voltak és vannak, valamint konkrét emigráns társulatok, szervezetek. Ezekről beszélve azonban mind Duray, mind Sisa egyetért abban, hogy azok a szervezeteink a legsikeresebbek, amelyek nem politikai alapokon állnak. Ez viszont nemcsak saját nézetemmel egyezik, de a Magyar Baráti Közösség egyik legfontosabb alapelvével is. „Az amerikai magyarok szervezettsége ott a legjobb — írja Duray magyar egyházainkról és cserkészetünkről szólva —, ahol e két nagymúltú, politikamentes intézmény, illetve a körükben nevelkedett személyek tartják kézben az ügyek intézését.” Sisa pedig élesen megkülönbözteti az emigráció társadalmi eredményeit, melyekről elismeréssel emlékszik meg, a politikaiaktól, melyeket — a kisebbségvédelemtől eltekintve — fogyatékosnak talál. Mindkét író megegyezik abban is, én velük azonban ebben már nem, hogy az emigrációt nemcsak politikai eredetű, de politikai célú közösségnek fogják fel, melynek 14 ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám csak a Kárpát-medencében élő magyarság számára lehet viszonylagos értéke. így Sisa István társadalmi szervezeteink további működését azért tartja szükségesnek, mert „azokból az anyaország is hasznot húzhat”, Duray Miklós pedig, jóllehet helyesen megállapítja azt, hogy a nyugati magyarságnak „ki kell dolgoznia saját regenerációs programját”, ezt csak azért tartja kívánatosnak, hogy „tömegbázissá” váljék a kisebbségi magyarság sorskérdéseinek megoldása érdekében, mely programot „sokkal nagyobb súllyal kell átvinni a nemzetközi politika fórumaira.” Mindez nagyon szép és dicséretes lenne, persze, de így mindketten abba a logikai csapdába esnek, amelybe előbbutóbb mindazok — és sajnos ezek vannak még a többségben —, akik az emigrációnak, helyesebben a nyugati magyarságnak semmiféle önálló, sajátos értéket, létjogosultságot nem tulajdonítanak. Ezek szerint nekünk csak szent kötelességeink vannak a Hazával szemben, független életre, öntudatra azonban nem lehet igényünk, jogunk. Természetesen ezzel mi, a Magyar Baráti Közösségen belül, nem értünk egyet. emigráció körül sok a fogalomzavar, a tisztázatlan kérdés, a hiányos vagy téves meghatározás. Ezért is hangsúlyoztuk mi, az MBK, a kezdetektől fogva, hogy nem emigráns, hanem szétszórtsági, szórványmagyar szervezet vagyunk. Az emigratio szó hajdanában nálunk is pontosan azt jelentette, mint eredetileg latinul: tömeges ki- és elvándorlást gazdasági, politikai, vallási, és egyéb okokból. Csak a francia forradalom idején ragadt hozzá a „politikai” jelző olyan értelemben, hogy az emigráció a külföldre menekültek kollektív összeesküvése az elhagyott hazában uralkodó rendszer ellen. Érdemes megjegyezni, hogy az angol a latin emigrant tőalakot pozitív, nem politikai értelemben használja általában ma is, míg annak francia származékát, az emigré-1 politikai, többnyire bizalmatlanságot szuggeráló, pejoratív mellékzöngével. Nálunk viszont az emigré-nek megfelelő emigráns, kollektive: emigráció kapott pozitív töltetet, Kossuthéknak hála, míg az emigrant-ot jelölő kivándorló szó, ami a századfordulón még semleges fogalom, Trianon után, a nemzeti Magyarországon negatív jelentésre tett szert, sokszor a hűtlenséggel, majdnem a hazaárulással vált egyenértékűvé. Ez mellesleg szerintem — egyéb okok mellett — a magyarázata annak a jelenségnek, amit Duray csak az osztálybeli megkülönböztetésnek tud be: hogy a tipikus 1945-utáni emigráns nemigen vállalt közösséget a régiamerikás réteggel, csupán kivándorlóknak, a hazának anyagi érdekből hátat fordítóknak tartotta ezeket az embereket, önmagával szemben, akit ugyebár nem önérdek, hanem nemes politikai avagy elvi okok és célok vezényeltek ide. Hogy az ilyen álszenteskedés mennyire irreális, alaptalan és igazságtalan, azt ezen a fórumon aligha kell hangsúlyoznom. Azt is tudjuk, hogy az effajta gondolkodás némelyeknél odáig fajult, hogy nemcsak a
