Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

Nyeste Zoltán (Hopatcong, NJ):

METAMORPHOSIS HUNGÁRIÁÉ

—NAPLÓRÉSZLET—

A hetvenes évek végén történt. A Reménység Tavánál, ahol az ITT-OTT Konferenciákat tartjuk. E szópárhoz, „Itt-Ott”, akkor talán még magyarázatot kellett volna fűznöm, ma már az érdeklődd s tájékozódott magyarok világszerte számon tartják, hogy Ohio államnak az a szép parkja évente egyszer — Szent István napja körül — magyar faluvá változik. De még a résztvevők közül is kevesen tudják, hogy ott harcrakész indiánok rejtőznek az erdőben. Én tudom. Autómat egy reggel harci színeket viselő indiánok állították meg, amint épp az előadások helyére igyekeztem, lassan hajtva a kanyargós erdei úton. Pistit — fogorvos barátunk legnagyobbik fiát — felismerem. Tolldíszéről meg a tartásáról látom azt is, hogy ő a törzsfőnök. A többiek is olyan nyolc-tíz évesek. Ahogy rálépek a fékre, már csavarom is le az ablakot, megadva az illő tiszteletet. A törzsfőnök — fapuskáját lövésre készent tartva — közelebb lép s határozott hangon kérdez:

— Mivel igazolod, hogy magyar vagy?

Meghökkent a kérdés. Valóban, mivel is igazolhatnám? Közel hat évtized élményeiből, örömeiből, fájdalmaiból mi minden tapad e szóhoz: magyar! S lám, sohse jutott eszembe, hogy valamiféle igazolásra felkészüljek. Cikáznak a gondolatok, múlnak a másodpercek, de mielőtt a törzsfőnök elvesztené a türelmét, jön a mentő ötlet. Ezek az indiánok — jut eszembe — valamennyien kiscserkészek, akkor pedig biztosan tanulták, hogy régente tisztességes embernek a neve is elég volt igazolásul. Különösen, ha fel tudott sorolni néhányat ősei közül is.

— Papírom nincs róla, de a nevemet megmondhatom — kezdem a mondókát.

— Hogy hívnak?

Ahogy a nevemet kimondom, pillanatnyi szünet után folytatnám is, ám a törzsfőnök megelégedetten bólint. Még mindig rangjához illő kemény hangon, de puskáját már leeresztve mondja:

— Elhisszük, hogy magyar vagy. Mehetsz tovább.

Intésére a harcosok gyűrűje szétválik, szabad az út.

Indulhatnék, de most meg a zsebkendőmet kell elo'vennem. Igyekszem úgy használni, hogy az indiánok azt higyjék, csak a szemüvegemet törülgetem...

Kereken egy évtizeddel később — Ferihegyen — jóképű határőr katona kéri az útlevelemet. Rangjelzése nekem nem mond semmit, csak azt látom, hogy nagyon fiatal. Annyi idős lehet, mint most az én egykori indián igazoltatóim. Kicsit elfehéredik, amikor meglátja útlevelemben a „K”-vízumot. Vajon most találkozott először az “ellenség”-gel? Bizonyára tudja, én nem tudom, mit jelent a „K” betű. De azt igen (megmondták a konzulátuson), hogy ez „nem teljes értékű” vízum, s hogy nekem csak ilyen dukál. Ez is módjával: ötvenhat óta most látom másodszor „híres kis Magyarországot”.

Félre kell állnom, amíg az utastömeg elvonul. A sarokból figyelem (nem, nem kellett a fal felé fordulnom) szülőhazám határainak szigorú őrét, amint izgatottan telefonál. Tisztek szaladnak le hozzá, súgnak neki valamit. Úgy látom, csak a harmadiknak hiszi el, hogy beengedhet. Közben a jelenetet a korlátok mögül — messziről — figyelő barátaim (két autóval érkezett a „fogadóbizottság”) zajongva „tüntetnek”: „Mi lesz már, miért tart ez ilyen sokáig?...”

Kialszom magam. Harmadnap a látogatóba tíz nappal előbb érkezett emigráns költő — régi barát, volt recski rabtárs — irodalmi estjén az Eötvös Kollégiumban élvezem a jólismert verseket és történeteket, még jobban a lelkes közönséget. A rendezők — Amerikát járt tanárok — felismernek, a szünetben bemutatnak. Másnap már engem hallgat — s órákig faggat — a háború alatti s utáni ifjúság mozgalmairól a Kollégiumban most végző vagy éppen végzett fiatal történelemtanároknak egy kisebb, elit csoportja. Jólesik a megtiszteltetés: beszélgetésünket — mivelhogy tanáruk adta át nekem a szót — „történelmi szemináriumnak” titulálják.

Általában megható az a megbecsülés — s feltűnő annak szabad megnyilvánulása —, amelyet a Hatalom által évtizedekig mocskolt, lefasisztázott magamfajta látogató lépten-nyomon tapasztal. S nemcsak barátok és azok környezete részéről: a volt recski rabok nyilvános (!) vacsoráján a Magyar Rádió fiatal, csinos riportemóje interjúvol. Hallotta valahol, hogy író vagyok (mondom, hogy nem), azt is, hogy nehezen kaptam vízumot (mondom, hogy igen). Láthatóan felháborodva reagál: „Nem is gondoltam, hogy ezek ilyesmire még képesek...” Erre nekem szavam sincs, csak az jut eszembe, hogy őt „ezek” fizetik. Nem győzöm tehát csodálni, hogy nem fél tólük!

De amikor rászánom magam, hogy megpróbálom a „K”-vízum meghosszabbítását, ismét kezdem „otthon érezni” magamat. A kerületi kapitányságon már majdnem beüti a pecsétet egy^kedves, középkorú nő, amikor meglátja a „K” betűt. Úgy kapja el a kezét, mintha béka ért volna hozzá.

— De kérem, ezzel mi nem foglalkozhatunk!

Annyit azért megmond, hogy hova menjek. Némi tévelygés után megtalálom az „illetékes Hatóság” főhadiszállását az Andrássy úton. (Nem, ez nem a 60-as szám...). Órákig állok sorba (kétszer is, mert „Ez ám nem olyan egyszerű, jöjjön vissza holnapután...”), van tehát módom körülnézni. Meglep, hogy a páciensek között alig akad magamfajta. Nagyrészük többé-kevésbé sötétbőrű, munkáskülsejű ember a Közel-Kelet és Afrika országaiból. A „Hatóság” tisztviselőinek viszont jórésze a rémuralom idejéből ismert — rossz emlékeket idéző — típus. Magukra (még ha csiITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám 17