Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

Tavaly Pesten az egyik lap főszerkesztője azt közölte velem, hogy cikkemért valami kétezer forint jár nekem. Amikor erre megjegyeztem, hogy nem tartok rá igényt, félig sértődötten, félig mengetetőzve tudtomra adta, hogy ekkorácska írásért náluk ennyit csak a legnagyobb íróknak fizetnek, és hogy az övék nem amolyan emigrációs lap ám, ők honorálják a szerzőt, nem úgy, mint mi. Azt kellett volna persze mondanom, hogy én nem úgy értettem, hanem ugye a nemes izé, csak nem képzeli rólam, hogy én pénzért — de ha már így a „helyemre tett”, egye fene, forty bucks is forty bucks, hát szemlesütve elhebegtem, hogy jó, akkor elfogadom. És ezzel jól is végződött az üzlet mindkettőnknek: én azóta elhenceghetem, hogy annyit kerestem egyszer a pennámmal, mint Csoóri Sándor, ő meg a mai napig se fizetett ki.

Nálunk, féltucatnyi kivételtől eltekintve, aki magyar lapot szerkeszt — nemes célok ide, szent ügyek oda —, kedvtelésből csinálja. Rendszerint egyedül. ír, szerkeszt, szed, korrigál, tördel, néha még a festéket is maga keni fel a hengerre. Csak úgy, mellékesen, mégis szívesen. De nem csoda aztán, ha irigyli a magyarországi kollégát: komoly felszereléssel, profi stábbal, biztos kerettel, számtalan tehetséges külső munkatárssal, öt-hat számjegyű olvasótábor számára lapot kiadni — nekünk még álmunkban se juthat eszünkbe. Annyira más ez mint a mi amatőrködésünk, hogy a kettőt nem is lehet egy napon említeni.

Volt idő, nem is rég, amikor a nyugati magyar szerkesztő egy dologban fórt élvezett a magyarországival szemben: a szabadságában. Az olvasóra kellett tekintenie, de másra nemigen. Nem diktált neki senki, azt írhatott, közölhetett, amit jónak látott, úgy, ahogy jónak látta. Ez a joga azóta sem csorbult, de fórban már nincsen, a hazaiak utolérték, tán el is hagyták. Ma már nincsenek Magyarországon tabuk, minden megjelenhet, szebben, jobban, nagyobb közönségnek, mint mifelénk, s fel is merült már imitt-amott a kérdés: van-e, lesz-e még szükségünk emigráns lapkiadásra? Mert — mint mondják — a tehetségesebb külhoni magyar tollforgató mostmár inkább otthon helyezi el a kéziratát, nekünk majd csak az önképzőkör marad meg, s még az az olvasó is, akinek nemrég ingyen se kellett magyarországi kiadvány, ma már szívesebben forgatja az ottaniakat, mert nívósabbak, s manapság sokkal izgalmasabbak a mieinknél.

Én nem osztom ezeket az aggályokat, nem hiszem, hogy a magyarországi liberalizálódással megszűnne a nyugati magyar sajtó szerepe. Van a sajtónak olyan feladata, amit Pestről nem lehet soha ellátni. De ennek a feladatnak a valódi mibenlétét fel kell ismerni a kiadóknak, szerkesztőknek, munkatársaknak, és tudatosan vállalniuk is kell.

Ami eddig sok tekintetben eltorzította a nyugati

sajtó önarcképét, az az a nézet volt, hogy fő, majdnem exklúzív szerepe az emigráns lapkiadásnak a Magyarországon kimondhatatlan igazságok kimondása lenne. Megengedve, hogy mint minden közhelyben, ebben is volt olykor valami, alapjában mégis téves volt ez a szemlélet, mert arra az üres arroganciára épült, miszerint az emigráció, tehát mi, lettünk volna a magyar nemzeti erkölcsöknek, tradícióknak, bölcsességnek kizárólagos letéteményesei, éppen azok, akik azért mégiscsak faképnél hagytuk az azóta hangosan szeretett Hazánkat. (Effélét minden politikai emigráció beképzel magáról.) Ezzel a felfogással korrelációban áll az a még arrogánsabb és potenciálisan kölcsönösen destruktív feltevés, hogy a mi igazságunk s a magyarországiaké lényegében egy, mint az Isten.

Az emigrációnak, a diaszpórának az értéke azonban nem az 56-ban (45-ben, AA-ban) prezervált, átmentett, vélt igazságok őrizésében keresendő, hanem annak élő, közösségi voltában. Sajtónknak sem a mi igazságaink hirdetése volt a valódi szerepe, hanem az, hogy olvasótáborát, szórványközösségeinket építette, gondozta. Hogy van amerikai-magyar, svéd-magyar, vagy izraeli-magyar szórvány, az keserű történelmünk következménye; de hogy e szórványok élnek is, közösségeket alkotva, az részben és nem is utolsósorban sajtónknak köszönhető. Ez még akkor is igaz, ha a nyugati írókat, szerkesztőket, olvasókat sokszor egészen más valami motiválta, mondjuk a Kádár-rendszer jóleső (és sokszor olcsó) ostorozása. A magyarországi társadalomra nézve az ily módon is életben tartott szórványközösségekkel lassan kiépített, élő kapcsolatokból fakadó kölcsönhatások váltak produktívvá, nem a nyugati magyar sajtó propagandájának a fogyasztása.

Sajtónknak a közösségépítés, közösségfenntartás mellett az a másik nagy érdeme, hogy a gondolatokat minden irányban tolmácsolta, s hogy így elősegítette a szórványközösségek sajátos, sokszínű közvéleménye kialakításának, tisztázásának a folyamatát, amely által az összmagyar világkép jónéhány mozaikkal gazdagodott, veszítve így hol öntelt, hol önmarcangoló, mert elszigetelt, provincializmusából.

A Pesten oly könnyedén lelegyintett emigrációs sajtó valóban bukásra érdemes, ha nem képes túllépni eddigi vélt céljain, amelyek a magyarországi fejlemények fényében és árnyékában tényleg értelmetlenné váltak s válnak. Bukásra ítélt minden olyan szerkesztő, aki ezután is csupán erre vagy arra irányuló hézagpótlásnak fogja fel feladatát. De még a legszerényebb, amatőr kiadvány is építheti tovább szórványközösségeinket (s ebben az önképzőkörinek is hely kell, hogy jusson), művelheti kollektív másságunkat, mint a nemzetközi magyar sokrétűségnek, pluralizmusnak egyik ápolója, szószólója, hangadója, —éji

4 ITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám