Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
1972-ben a következőket jegyzi be naplójába: „Az egyházkormányzat ill.[a] felelős őrállók az egyházzal azonosítják magukat. Aki szembekerül velük, az tévelygő, mert az egyházzal került szembe... A mostani hivatalos egyházat ünnepélyességgel is jellemezhetjük. Ünnepi templomszentelések, ünnepelt püspökök, ünnepi megemlékezések, évfordulók, ünnepi ülések a zsinaton. Az elegáns, ünnepi rendezvények feledtetik a nagy és kis gyülekezetek poriadását” 17 Továbbra is érvényben van — egyébként mind a mai napig — az 1951-es konventi missziói szabályrendelet, amely kimondta, hogy a gyülekezet a missziói munkát „az egyházmegyék, az egyházkerületek és az egyetemes konvent megfelelő segítségével és ellenőrzéséveT végzi. És számos engedélyhez köti a máshonnan hívott lelkész szolgálatát. Erről ugyanabban a lelkészi naplóban, 1974-ben a következő olvasható: „A vendég-lelkipásztornak... harminc darab papírt állítottak ki egy szolgálat végzéséhez.” 18 Csoda-e, hogy a gúzsbakötött misszió és a teológiai centralizmus feszültségében a marxista kutatóknak az utóbbi az érdekesebb? Lukács József 1971-ben egy marxista valláskritikai kutatási programot kidolgozó tanulmányában célul tűzte ki annak vizsgálatát, hogy bizonyos teológiailag megalapozni kívánt aktuális állásfoglalások miként gyorsítják a protestáns teológia önfelbomlasztási folyamatát. Idézem: „Probléma tehát, hogy egy lojális intenciójú protestantizmus hogyan tud megteologizálni olyan... állásfoglalásokat, amelyek eredetileg indoktrinálisak, azaz teológiailag indifferensek.” 19 Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Hogy az 1970-es évektől a magyar falvak egy részének tartása mégis megmaradt, abban az egyházközségeknek és papjaiknak jelentős szerepe van. Köztudott, hogy a 70-es évek elejétől a falvakat, kistelepüléseket — mintegy másfél ezerről van szó — körzetesítették, a maradék helyi önkormányzati, oktatási, művelődési intézményeket és autonóm szerveződéseket megszüntették; a helyi értelmiség háttérbe szorult vagy elvándorolt, és kívülről jött hátrányos szemléletű vezetőket helyeztek oda. (Ez történt, történik a többi szocialista országban is.) Ebben a helyzetben az egyházak, így a református egyház szerepe is megnőtt. Az egyházközségekre jelentős közösségteremtő és közéletszervező feladat hárult. Akárcsak a városokban, ahol gyülekezeteink szórványhelyzetbe kerültek. (Ismeretes, hogy 1960 és 1974 között a falvakból véglegesen elköltözők száma meghaladta a 3 milliót.20) Hangsúlyossá váltak a lelkipásztor állandó jelenléte, a rendszeres egyházi alkalmak, bibliaórák, házi istentiszteletek, ahol a megalapozott bibliaismereten nyugvó tanítás társadalomtudományi, etikai, történeti ismeretek és összefüggéslátások sokaságát adta. A gyülekezetek közötti körzeti találkozók, önazonosságot mélyítő emlékutak, helyi gyülekezeti alkalmak — az átgondolatlan településpolitika, mondhatnám szellemi bulldózer-politika következtében — legtöbb helyen szinte évtizedekre egyedüli közösségi központtá avatta a gyülekezeteket. A magas paraszti intellektussal rendelkező református gyülekezeti tagok még ma is az újraszerveződő falusi civil-társadalom letéteményesei. Meggyőződésem, hogy egyházunk jelenlegi helyzetének az egyoldalú megítélése béklyóba köti a jobbító szándékot. Semmit sem lehet fehérre és feketére, jóra és rosszra felosztani. Mindkettő bennünk van; vetekszik az ó és az új ember. így van ez Jézus Krisztus földi intézményében is, az egyházban. A diabolosz, a szétdobáló erő harcol a vigasztalás, az egybeszerkesztés megtestesítőivei. Nem a tisztségek mentén van a választóvonal, hanem a valamely posztra, helyre elhívott személy szolgálatának minőségénél, milyenségben, a rábízottak sáfárkodásánál. Ezért — az egyházvezetés mulasztásaira való rávilágítás után — néhány kérdést teszek fel: — Vajon megtett-e mindent lelkipásztoraink zöme, hogy tisztán és értelemmel hirdettessék az Ige? — Vajon az adott körülmények közepette mindent kihasznált-e a gyerekek, fiatalok, az értelmiség megtartására? — Volt-e annyi bátorsága és bölcsessége a helyi párt vagy területi egyházügyi szervekkel szemben, mint az egyházi hierarchiában a felette állónak a maga szintjén? — Vajon hány lelkész tett önzésből elmarasztaló megjegyzést — hogy finoman fogalmazzak — szolgatársára hivatalos helyen, amikor súlyosan zuhantak alá a pehelykönnyű szavak is? — Vajon a presbitériumok a felsőbb tisztségre ajánlott jelölteket túlnyomórészt miért kényszerültek megválasztani? — A presbiternek, aki egzisztenciálisan független az egyháztól, miért kellett szentesíteni azt, amit ma már ó is bírál? A papja védelmében? Ezekre a kérdésekre alázattal meg kell keresnünk a pontos választ; ki mennyit vétkezett: bíráló és bírált. S ha ezekre tárgyilagos és higgadt választ adunk, akkor utalnunk kell azokra a pozitívumokra, amiben az egyházvezetőknek, teológiatanároknak, espereseknek és más közép és felső egyházi vezetőknek jelentős szerepük volt és van. Van, aki teológus nemzedéket nevelt fel — református, legitim teológiai alapon — becsületesen, van aki kollégiumot renovált, építkezett, határon túli református közösségek gondját vette vállra évtizeddel ezelőtt, az elnyomás idején; másik könyveket adott ki, többet és nem rosszabbakat, mint a többi egyház együttvéve; missziói munkaágak születtek, mint pl. a telefon-lelkigondozás a Kádár-korszak virulens szakaszában. És folytathatnám a sort. Kérem, jól gondolja meg magát, aki ítélkezni akar. Mélyre kerültünk. Szellemileg, anyagilag lerongyolódott egyházunk az elmúlt 40 év alatt. Vajon be tudjuk-e tölteni a ránk váró feladatokat? Nemde először az embernek, nekünk kellene-e megváltoznunk, ha a struktúrát meg akaijuk változtatni? „Jézus szerint először az embernek kell megváltoznia, ha a struktúrákat meg akarjuk változtatni, nem pedig fordítva, mint némely filozófia állítja... A rossz rend nem erőszakkal rombolható szét, hanem belülről kell legyőzni, a szívben. A struktúrák forradalma sem maradhat a régi, ha a szív valóban megváltozott!” 21 Mondandóm végéhez közeledem. A legnehezebb ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 35
