Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

ki, amelyek a magyarság gyakorlatát mint életre szóló kedvtelést is elősegítenék. Hadd vázoljak fel ennek kapcsán csupán egy-két gondolatot.

A társasjáték alapja a verseny, célja a győzelem, a babér. Aránylag szerény ráfordítással kidolgozhatna az Anyanyelvi Konferencia valamelyik szakbizottsága — már meglevő tankönyveink alapján is, de azoknál mind alacsonyabb, mind magasabb fokon úgyszintén — teszteket, vizsgákat, először magyar nyelvből, történelemből, irodalomból, később más tárgyakból is, melyek sikeres letétele eredményeként az ifjabb-idősebb magyar vagy akar nem magyar részvevő valamilyen okmányt, bizonyítványt kapna, innen, Magyarországról, szép, címeres pecséttel, súlyos aláírással felcicomázva. Egyszerű, gyorsan, géppel korrigálható, bárki felülvizsgálata alatt elvégezhető, postán terjesztett tesztekre gondolok, mondjuk első, másod-, harmadfokú vizsgára és oklevélre a fenti tárgyakból. A fontos az, hogy a teszteket Magyarországról küldjék ki és ide küldjék vissza, hogy a dolognak hivatalos tekintélye legyen, és hogy ne csak gyermekek, ifjak számára készíttessenek, hanem minden korosztálynak, s hogy mindig lehessen még magasabb fokra pályázni.

Ugyanígy lehetne Magyarországon, de az országon kívül is, bizonyos vetélkedőket, versenyeket rendezni, olyanokat, amelyeken személyesen is meg kellene jelenniük a részvevőknek, s melyek tárgya a magyar kultúra valamelyik ágazata lenne. A zene, a szavalás, a csoportos színjátszás, a népművészet, a népi tánc említhető meg itt (utóbbira van már precedens), de szóba jöhetne akár a szakácsmesterség is (nem a profikra gondolok). A Magyar Fórum tapasztalata hasznosítható ezen a téren, jóllehet annak rendezvényei szűk keretű, értelmiségi találkozók, verseny jellegük pedignincsen.

Végül még pár szót egy olyan programról, ami majdnem semmibe sem kerülne, de a magyarságtudat elmélyítésére nézve áldásos lenne kül- és belhoni magyarok számára egyaránt. Ez pedig a gyalogtúrák mintájára, de praktikus okokból magán- vagy közjárművel is elvégezhető kulturális országjárások sorozata lenne, melyeket a határokon túlra, Nagymagyarország területére is ki lehetne terjeszteni. A zarándoklások elvégeztét igazoló, részben ellenőrizhető, részben becsületszóra, naplóban bevallott bizonyítékok fejében kapjon a búcsújáró valamilyen a zubbonyára feltűzhető vagy felvarrható érdemjelet, még szebbet, ha egy sorozatot végigjárt, annál is tündöklőbbet, ha az egész Nagymagyarországot bejárta. Lehet, hogy mi, értelmiségi magaslatunkról lemosolyogjuk a plecsnit, de tudom, hogy sokan büszkén viselnék e jelvényeket, hirdetve általuk nemcsak saját eredményüket, de szűkebb-tágabb hazánkat is. Az MVSZ egyébként már most megkezdhetné azt, hogy valamilyen feltűzhető, felvarrható vagy felragasztható MVSZ jelvényt áruljon pár forintért a Benczúr utcába betévedt külföldi vándornak magyarországi látogatása emlékéül, s a világmagyarság együvétartozásának jeléül.

Ezekben a javaslatokban az is érdekes, hogy egyformán hasznosíthatók mind a nyugati, mind a hazai, mind a szomszédos országokban élő magyarok esetében. Az oklevelekre, jelvényekre, érdemjelekre éppoly

büszke lehet a kárpátaljai magyar, mint a new yorki — ha jól szerkesztett tesztekről, próbákról van szó, és csak ilyenekről eshet szó.

E programok szakszerű megszerkesztésére az Anyanyelvi Konferencia az elhivatott, adminisztrálásukra pedig a ma már a Külügyminisztériumtól független, demokratikus alapszabállyal és választott tisztviselókarral rendelkező Magyarok Világszövetsége, melynek — az Anyanyelvi Konferenciával ellentétben — van és lesz erre kerete, irodahelyisége, személyzete, a szervezéshez szükséges, széleskörű kooperáció biztosítására tekintélye, befolyása és kapcsolathálózata mind kül-, mind belföldön, meghirdetésükre pedig 50 000-es példányszámban világszerte terjesztett lapja. Javasolom, hogy az Anyanyelvi Konferencia küldjön ki egy szakbizottságot, amelynek a feladata az lenne, hogy ezt a témát tanulmányozza, s hogy megállapításairól, kivitelezési javaslatairól egy éven belül tegyen írásbeli jelentést az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének, további dizpozícióra.

Lehet, potomság mindaz, amit itt proponálok, de szerintem igen hasznos apróságokról van szó. Egyik gyengénk éppen az, hogy mint magyar értelmiségiek, túl komolyan vesszük önmagunkat, s míg nagy dolgokat akarunk kierölködni, nem látjuk meg az ésszerű, mert egyszerű megoldásokat. így nem ismerjük fel helyesen a játék szerepét sem az életben. Pedig játszani mindenki szeret, mint mi is, itt, ezen a konferencián.□

Komlós Attila (Budapest):

MIT TEHET AZ EGYHÁZ?

A VI. Anyanyelvi Konferencia kecskeméti ülésének a középpontjában a szórványmagyarság fiatal nemzedékeinek anyanyelvi kultúrája, magyarságtudata felkeltésének és megőrzésének ügye állott. Bár korábban is foglalkozott a konferencia az egyházak szerepével a kitűzött célok elérésében, ezúttal különösen is komoly figyelemmel fordultak e téma felé is. A kérdéskör felvetésének az is időszerűséget ad, hogy dr. Kocsis Elemér püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke augusztus 30.—szeptember 25. között lelkipásztori körutat tesz az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában, ahol több magyar gyülekezettel, egyházi vezetővel találkozik és folytat megbeszéléseket a szórványban élő magyar egyház és a hazai egyház közötti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségeiről. A püspök látogatására a több mint száz gyülekezeti lelkészt egyesítő Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület meghívása alapján kerül sor.

Mielőtt néhány gondolatot fűznék ehhez a közvélemény előtt talán kevéssé ismert egyházi szolgálathoz, egy mások és saját tapasztalataim alapján kialakított megfigyelésemet szeretném megosztani: itthonról nézve hajlamosak vagyunk arra, hogy az anyanyelvi kultúrát, az anyanyelvhez való ragaszkodást és a magyarságtudat megőrzésének, felkeltésének ügyét a szórványban (tehát a Nyugaton) élő magyar származású, másod-harmad generációs fiatalság esetében is szétválaszthatatlanul együtt kezeljük, sőt, a kettő közé egyenlőségjelet tegyünk. Minden jel arra mutat azon-28 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám