Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
a hungarológiához, ha valaki külföldön él. A kérdés messze túlmutat a Hungarian Studies sorsán. Hadd hivatkozzam ismét egy szakmába vágó példára. 1985-ben a Choice című szemlefolyóirat megkért, hogy írjak a két újonnan készült angol nyelvű magyar irodalomtörténetről. Arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettőnek lényeges fogyatékosságai vannak. Az egyik Budapesten jelent meg, a Corvina Kiadónál, a másik az Oxford University Pressnél. Véleményemet azután bővebben is megírtam angol illetve magyar nyelvű tudományos folyóiratban. Mások is értekeztek e két munkáról. Olyan különböző szemléletű kutatók marasztalták el őket, mint Zdenko Skreb, Décsy Gyula, Birnbaum D. Marianne, Gömöri György, Richard Aczel és Barabás Judit. Mindezek a bírálók egyetértettek abban, hogy a Budapesten kiadott mű rossz angolságú és nem igazodik a külföld igényeihez, a The Oxford History of Hungarian Literature viszont nem veszi figyelembe az utóbbi évtizedek magyar kutatásait, ezért idejét múlta. Van-e új s korszerű kézikönyv a magyar történelemről angol nyelven? Nincs. Sót ma már azt sem mondhatni, hogy a Magyarországon kiadott munkák csak a nyugati olvasók számára elfogadhatatlanok. A két világháború közötti időszak megítélése a legutóbbi években Magyarországon is annyira alapvetően megváltozott, hogy a Magyarország története idevágó kötete átírásra vár. A baj az, hogy Nyugaton sem jelent meg olyan áttekintés, mely mintegy elébe ment volna az átértékeléseknek. Szokás arra hivatkozni, hogy Magyarországon még mindig dúl a népi s polgári értékrend híveinek küzdelme. Akár így van ez, akár nem, megállapítható, hogy a nyugati magyarságkutatástól sem idegen efféle kettősség. Tudom, itt igen kényes kérdésekhez érek. Helyzetemet az is nehezíti, hogy olyan szerzők munkáira kell hivatkoznom, akik nemcsak kiváló szakemberek, de olykor barátságukkal is megtiszteltek. 1983-ban Püski Sándor kiadásában könyv jelent meg A magyar népi mozgalom-ról, mely úttörőnek mondható, ám kissé eltúlozza ennek az irányzatnak baloldaliságát, vagy legalábbis némileg elhanyagolja a jobboldal és a népiek kapcsolatát. Két évvel később a Harvard University Press olyan kötetet bocsátott ki Georg Lukács and His Generation, 1900-1918 címmel, amely nem vett tudomást arról, hogy Babits és Horváth János nem maradiságból, de a nemzeti örökség elhanyagolása miatt marasztalta el a Vasárnapi Kört, és Fülep Lajos ezért is távolodott el később ettől a mozgalomtól. Ismét két évvel később Philadelphiában kiadásra került egy munka a Nyugat-ról (Literature and Political Change: Budapest, 1908-1918), mely ugyan nagyonis figyelemre méltó új adatokat tárt föl e századeleji folyóirat anyagi támogatásáról, de az úgynevezett dzsentri osztályról olyan sommásan elítélő jellemzést adott, melyet a Rákosi-korszak marxistái is megirigyelhettek volna. Az olvasóban óhatatlanul is felvetődik a kérdés, miként lehetséges akkor, hogy a Nyugat költői s írói többségükben mégsem a tőkés nagypolgárságból, de inkább ebből a dzsentri osztályból származtak. A Budapest 1900, melyre Bush elnök is hivatkozott magyarországi látogatásakor, kétségkívül sokkal igényesebb, ezért előnyösen befolyásolhatja a magyarság amerikai megítélését. Részletkérdésekben azonban még ez a remek ízléssel megírt könyv is elárulja, mennyire megtévesztő is lehet a távolság Magyarországtól. Három szerző: Kóbor Tamás, Körmendi Ferenc és Krúdy Gyula regényei szolgálnak kiindulópontként annak megrajzolásához, milyen is volt a magyar főváros a századfordulón. Bizonyos, hogy a történész művészileg másod-, sőt harmadrangú szépirodalomra is támaszkodhat. Kóbor például történeti szempontból érdekes szerző. Körmendi esetében viszont már aránytévesztést sejtek. A boldog emberöltő írója 1900-ban született. Nem ismerhette azt a várost, amelyben például az 1876-os évjáratú Tormay Cécile élt, kinek 1914-ben megjelent regényét ugyanúgy lefordították angolra, mint Körmendi említett művét. A régi ház sem remekmű, de azért talán jelentősebb, különösen azért, mert a főváros elmagyarosodásáról és a városi polgárság kialakulásáról szól, s hitelét még az is adhatja, hogy e réteg önarcképét rajzolja meg. Széchenyi ismerősének, a hajóhidat s a Lipótvárost fölépítő Spiegel (Tüköry) Józsefnek unokája írta. Annyi könyv szól Bécsről, hogy sürgető feladat volna az egyensúly helyrebillentése. Amerikában a magyarságtudománynak az lehet egyik célja, hogy megváltoztassa a magyar kultúra értékelését. Lukács János könyve hézagot pótolt. Az új ismeretek hozzáférhetősége azonban attól is függ, mennyire tucjjuk nemzetközi kapcsolatrendszerbe helyezni a magyar kultúra jelenségeit. Ami művészileg értékes volt az 1900 körüli magyar fővárosban, azt a külföldi leginkább akkor érzékelheti, ha összefüggésbe hozzák nem magyar jelenségekkel. Bartók és Schönberg rokonságát például nem helyes tagadni, hiszen kölcsönösen nagyra becsülték egymást, és a magyar zenetudomány bebizonyította, hogy az 1910-es években Bartók zenéjére döntő befolyását is erős túlzás csekélynek nevezni. Maga Freud is úgy tudta, hogy Bécs után Budapesten vannak leginkább hívei. Csáth Gézának a komplexusokról írott könyve nem maradt visszhangtalan, Ferenczi és Kosztolányi barátsága közismert, és nemcsak Babits, de Krúdy is hivatkozott Freudra, az Álmoskönyv bevezetésében. Az ilyen kapcsolódások kiemelése megkönnyíthette volna a nem magyar olvasó számára a Budapest 1900 hatalmas anyagának befogadását. Krúdyról Lukács János nagyon elismerően írt, de e magyar írónak tudtommal egyetlen könyve sem jelent meg az Egyesült Államokban, holott Párizsban az N.N. számottevő sikert aratott 1985-ben. Ugyanebben az évben Kosztolányiról tudományos ülésszakot rendeztek a francia fővárosban, melynek anyaga meg is jelent (Regards sur Kosztolányi. Paris—Budapest: A.D.E.F.O.— Akadémiai Kiadó, 1988.) Hasonló kezdeményezésekre nem került sor Amerikában, sót itt a szépirodalmi fordítások száma is meglehetősen alacsony. Nemcsak Kosztolányinak, de még Márainak is több műve olvasható franciául illetve németül. Ismeretes, hogy Márai élete utolsó évtizedeit jórészt az Újvilágban töltötte, amerikai állampolgár lett, s műveire hatással volt az ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 17
