Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 2. (108.) szám
PIPAFÜSTNÉL A kommunizmus sok paradox vonásának egyike, hogy elveivel ellentétben főtitkári intézményével mindeddig a Nyugaton rég túlhaladott abszolutista-monarchista tradíciót folytatta. Többek között ezért tartják befejezetlennek a Forradalmat, újabban moszkvai hívei is. Kádár János kereken harminckét esztendeig volt Magyarország kalapos királya. Uralmának tartama azonos Hunyadi Mátyáséval és Habsburg Rudolféval. Árpád óta csak tízen tettek ezen túl: Ferenc József 68 (megkoronázottan 49), Zsigmond 50,1. Lipót 48,1. Ferenc 42, Nagy Lajos és Mária Terézia 40, Szent István és I. Ferdinánd 38, IV. Béla 35, s Nagy Károly 34 évnyi uralkodással. Ezek felelnek, tizenhármán, a magyar államiság csaknem tizenegy évszázadának 529 évéért, azaz a feléért. Hatan közülük 268 évig Bécsből irányították az ország sorsát; nyolcán biztosan nem tudtak magyarul. Kádár János, akinek a jobb és a bal vállát ma történelmünk három százaléka terheli (kétezer év múlva már egyet se tesz ki) az egyetlen soraikban, akiről majd elmondhatjuk, hogy csak magyarul tudott. Ha ezt a névsort megtoldjuk azokéval, akik harminckét évnél rövidebb ideig ültek a fehér lovon, akkor a mérleg méginkább a bécsiek és a magyarul nem tudók felé billen. S közben szultánokat is uraltunk, százhatvan keserves éven át. Udvari hóhéija mindegyiknek volt. Kádár János tudtommal az első uralkodónk, akit nem ásó-kapa, nem is száműzetés választott el hivatalától. Túlélte, magyar földön, békésen, övéitől megbecsültén. Nem kormányoz többé, de magas tisztséget visel. Alakja még nem a történelemé, de már a történészeké. Megörökíteni ők fogják majd a nemzet számára, a mindenkori divatnak megfelelően. És mi, akik magyarul éltük át a Kádár János korát? A vallomás a miénk, nem az ítélkezés. De ha mégis ítélkezünk, tegyük ezt történelmünk szomorú fényében. * * * Lapzárta után akadt meg szemünk a portlandi The Oregonian jún. 17-i számában a vastagbetűs címen: “Hungary answers dissent with one word — truncheons” [Magyarország tömören válaszol az ellenzéknek — gumibottal]. A cikk, melyet a 400.000 példányban megjelenő napilap Henry Kamm, a New York Times tudósítójának jelentéséből vett át, röviden ismerteti a június 16-i budapesti tüntetést, melyet “a loose coalition that calls itself the democratic opposition” [egy magát a demokratikus ellenzéknek nevező, lazán megszervezett koalíció] rendezett Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján. A cikk szerint legalább hét ellenzékit letartóztattak, miután a rendőrség súlyosan megbotozta őket. Ez az első válasz arra a kérdésre —írja Kamm —, hogyan fog az új kommunista főtitkár, Grósz Károly miniszterelnök az ellenzékkel bánni, s a következő mondatban hozzáteszi: Grósz júliusban az Egyesült Államokba látogat. A nem egészen világos leírás szerint a kb. 500 főnyi tüntető csoport a Batthyányi örökmécsesnél sorakozott, ahol Kis János és Mécs Imre mondtak volna beszédet, de a rendőrség ezt megakadályozta; azt azonban nem gátolta meg, hogy Batthyányi emlékművét megkoszorúzzák. Ezután visszaszorították a tüntetőket, s ekkor többek között Kist megbotozták, Tamás Gáspár Miklóst és Orbán Viktort pedig letartóztatták. A tüntetők kórusban kiabálták, hogy “Le a rendőrállammal”, majd a Szabadság téren megszállták a magyar televízió lépcsőjét, s itt Kis és Mécs mégis sikeresen szónokolt, követelvén Nagy Imre s a többi kivégzett rehabilitását. A rendőrség ekkor hirtelen megrohamozta a tömeget, amely “Fasiszták!” kiáltással válaszolt a támadásra. Innen egy másik térre vonultak át, ahol további szónoklatok hangzottak el. Újabb rendőrroham, újabb letartóztatások. Másutt három embert vettek őrizetbe, köztük Rácz Sándort, 5
