Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)

1988 / 3. (109.) szám

került sor, amikor az Országgyűlés törvényt hozott erről), szellemiségével, s tán a kérelmezők egy részének nézeteivel váltotta ki a felsőbbség konok ellenszenvét Ám ne magyarázzuk, ne keressük a fölmentést az engedélyezők gyanakvására és tiltására. Mert ez a törvényes engedélyezés után is kísérte, kíséri az A- lapítványt. Ha azt mondanám, hogy szerencsére, tán még cinikusnak is tetszhetnék. De nem vagyok cinikus. Az akadályok leküzdése pontosíthatja és finomíthatja a mi taktikánkat és, fonák módon, még hasznunkra is lehet De itt persze nem a mi hasznunkról van szó, hanem az ügyről; a legfőbb kárvallottról. Most látjuk csak igazán, hogy a kényszerű várakoztatásban eltelt hat esztendő, amely idegőrlő tárgyalásokkal és megalázó szituációk sokaságával volt ékesítve, csupán a kezdeményezők által idejében fölismert veszélyeket tette egyre valóságosabbá. És azt is tudjuk, hogy az engedélyezést követő három esztendőben, napjainkig, mennyit romlott a helyzet. A magyar kisebbségek sorsa — különös tekintettel az erdélyi és felvidéki (romániai és szlovákiai) magyarságra — , mára már mindenki számára sűrű felkiáltójelekkel mutatja, követeli, hogy itt valóban bethleni munkára van — vagy lenne szükség. Hogy sok tekintetben a huszonnegyedik óra utolsó perceire fordult az őrült mutató. S ebben bizony — ne szépítsük a dolgot — országunk hivatalos pártja és kormánya rendesen besegített!

Mert az elmúlt negyven esztendőben, éppen 1948 óta, a proletár-internacionalizmus zászlaja alá tömörülve vakon és süketen menetelt, s nem látta, nem hallotta, hogy egy karnyújtásnyira tőle a magyar kisebbségek miféle törvénytelenségeknek vannak kitéve. S ha ezt — kivéve az elmúlt egy-két esztendőt — valaki szóvá tette, rögvest a szocializmus, sőt még azok ellensége is lett, akikért szót emelt. Divatszlogenné vált a „többet ártunk, mint használunk” elve, vagy inkább elvtelensége; meg az a szállóige, amely úgy hangzott el sokszor kisebbségi értelmiségiektől is: „ne lőjjünk egy olyan repülőre, amin három millió túsz utazik!” Biztos volt erre is tapasztalat, s most is adódik. Én is olvastam azt a hetilapban közzétett levelet, amelyben valaki fölpanaszolja a júniusi budapesti tüntetés szervezőinek, hogy az esemény után a román hatóságok nem engedték be szülőföldjére. Az a hatalom, amelyik az uralmat végeredményben diktatórikus alapon tartja fönn, nem igazán törődik azzal, hogy a szomszédban is így, vagy kicsit drasztikusabb eszközökkel teszik ugyanezt. Még akkor sem, ha magyarokkal teszik, hiszen országon belül is van kisebbségi helyzet, az ország döntő többsége van „kisebbségi” helyzetben. Mert tudjuk, sokszor elmondták: 1948-ban „történelmileg így alakult”. Sokáig nem kérdezték meg ezt a „többségi kisebbséget” arról, hogy miként gondolkodik a saját sorsáról, miként érez és gondolkodik, a szomszédban és a nagyvilágban élő testvérei sorsáról. Pedig Csoórival valljuk: „a nemzet mi vagyunk”!

El kell mondanom még, és tisztem is, hogy e helyütt is emlékezzem azokra, akik már nem érhették meg az Alapítvány engedélyezését, így: Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Jócsik Lajos írók; Huszárik Zoltán filmrendező; Juhász Pál és Zsebők Zoltán orvosprofesszorok. Alapítványunk történetében az elvesztegetett idő, a kényszerűen elvesztegetett idő — pótolhatatlan. Mert az a terv, amely az Alapítványt döntően a hazai magyarság támogatásával kívánta létrehozni a nyolcvanas évek elejére, csak szerény mértékben valósulhatott meg. Hiszen az eltelt évek alatt a

magyarországi lakosság is sokkal rosszabb anyagi helyzetbe került. Ennek ellenére a hivatalos engedélyezés óta több ezren küldték el támogatásukat csekkszámlánkra. Holott a továbbélő gyanakvás sok esetben a nyílt tiltást eredményezte. Például országos napilapban nem jelenhetett meg Felhívásunk, több irodalmi folyóiratból, 1985 decemberében már korrektúrában vetették ki (javasolták kivenni) a gondos előcenzorok a Felhívást. És indokként semmit sem mondtak. A szerencsétlen szerkesztők örültek, ha előcenzorok igazították el őket s nem az utócenzor, ami már súlyosabb következményekkel járt.

Konrád György írta nagyon szellemesen és igazul: hogy „nálunk a cenzuraszegés kisebbségi sport, a többség jól elfér a cenzurális keretek között.” A szerkesztők többsége is elfért, aki vétett ellene, azaz rosszul ítélte meg, hogy aznap éppen hol a „pártvonal” — azt leváltották. (Lásd Mozgó Világ, 1983; Új Forrás, 1984; Tiszatáj, 1986.) Amikor írásban megkérdeztük, hogy ezzel a csupán informáló Felhívással mi a gond, persze nem kaptunk írásos választ, hanem közvetett, kiszivárogtatott információt, ilyen kis hírmorzsákat:

a) nem örülnek ennek a Felhívásnak Romániában és máshol sem,

b) a lakosság úgyis lázong a TEHO (település-fejlesztési hozzájárulás, amit az állampolgár fizet, ha 51%-a — az adott településen — megszavazza) ellen, minek újabb fizetésre buzdítani (ezt állítólag a szakszervezet feje mondotta egy PB ülésen, ahol is szóba kerültünk újfent),

c) elvonjuk a pénzt a Nemzeti Színházra „önként és dalolva” adakozóktól.

Szóval tetszés szerint válogathatunk az indokok közül. A Felhívás ennek ellenére fontos irodalmi, szakmai folyóiratokban, és sok egyetemi, főiskolai kiadványban látott napvilágot, s postai úton is eljutott ezrekhez. A megszólítottak nagyrésze kedvezően reagált. Egyéni és csoportos támogatók, (református és katolikus) egyházak, intézmények, szocialista brigádok, kisnyugdíjasok, döntően értelmiségiek küldték el támogatásukat. Közöttük meglepően nagy számban vannak a műszaki és agrárértelmiség képviselői is, akik az ügy mellé álltak.

Bár az Alapítvány egy pénzügyi konstrukció, ahol az okos kurátorok, mérlegelve a javaslatokat, évente díjakat, ösztöndíjakat szavaznak meg a kamatokból, mégis úgy érzem, itt egy mozgalom alakult ki, ha nem is oly mértékű, mint kezdetben gondoltuk. Külön kell megemlíteni az olyan megmozdulásokat, mint neves képzőművészek aukcióit, előadóművészek (színészek, zenészek) estjeit. A befolyt összegeket minden esetben átutalták az Alapítvány számlájára. A fiatalság is példaszerűen mellénk állt. Mindenek előtt a Közgazdasági Egyetem Rajk László Szakkollégiuma, a Műszaki Egyetem Martos Kollégiuma, a Református Teológia Ráday Kollégiuma, valamint az Eötvös Kollégium diáksága és segítőkész igazgatója. A vidéki főiskolák közül kiemelkedően pártfogolta ügyünket az Egri Tanárképző Agria Köre (ott pl. egy előadássorozatot rendeztek, amelynek keretében a kisebbségi magyarság sorsával és a nemzeti identitás kérdéskörével foglalkoztak, neves előadókkal, s egész bevételüket átutalták). De megemlíthetjük a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző szinte valamennyi évfolyamát is.

Erőt jelent és öröm számunkra, hogy Felhívásunk utat

ITT-OTT 21. évt. (1988), 3. (109.) szám 17