Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)

1988 / 3. (109.) szám

Nagy Gáspár (Budapest):

EGY SAJÁTOS KÖZÉP-EURÓPAI KÍSÉRLET: „ALAPÍTVÁNY A NEMZET JAVÁRA”

Vázlatos áttekintés a Bethlen Gábor Alapítványról

A cím második lépcsőfokát idézőjelbe tettem, holott magam is vallom ezt a nézetet. De nem ezért az idézőjel, hanem mert a Népszabadság című pártlap (a létező egypárt-lap) olvasói levele fogalmazott így a múlt év nyarán, amikor joggal azt kifogásolta, hogy az említett sajtóorgánum panorámát készítve a gombamód szaporodó magyarországi alapítványokról, a Bethlen Gáborról elnevezettet kifelejtette a képből. Szép dolog, mondhatnánk, s valóban meg is lepődtünk, amikor az okos és érvelő levélrészletet közölték, amely mintegy bemutatja — létrejötte után két évvel — ezt a magánalapítványt. Ismerteti céljait, s így jut arra a következtetésre, hogy tudniillik: ez a legátfogóbb, az egész magyarsághoz szóló, a nemzet érdekeit fölvállaló szövetkezés. Az olvasói levél még a csekkszámlaszámot is közli, melyre a támogatók rendre elküldhetik hozzájárulásukat. Határozottan szép gesztus! Hihetnénk a tavaly nyáron elinduló, lassan araszolgató hazai kibontakozás egy apró rezdülésének. Mert mi annyi csalatkozás, átverés után, a legapróbb jelzéseket is úgy fogjuk föl: valami jó irányba mozdul, valahol megértettek egy szót az éveken át makacsul ismételgetett mondatainkból.

S most lépjünk vissza a cím első lépcsőjére, hogy érzékeltethessük ennek az autonómia-kísérletnek előtörténetét is, azt gondolva: bizony ebben modellértékű rajzot nyújthatunk át az elmúlt évtized magyarországi görcseiről, útvesztőiről. Arról az áldatlan terepről, melyen a politika és a szellem embereinek bujócska vagy méginkább ipiapacs-játéka folyt, ahol természetesen a szellem emberei közül jónéhánynak mondták: „álljon a falhoz / ha nem is oly drasztikusan, mint 1956 előtt és egypár évig még utána is, / és legyen a hunyó.” S ha mégis kinyitotta szemét, hát újra számolhatott a végtelenségig, a tökéletes kifáradásig és sohasem mondták:,rejtőzködünk ugyan, de azért elérhetők, megtalálhatók vagyunk”. Mondjuk az ország, a nemzet, a világ bármely táján élő magyarság dolgában, ügyében. Ezt nem mondták. Ezt a szemkinyitási gondolatot kifejezetten rossz néven vették a politikusi mezt viselő csapattagok, .játszótársak”.

Innen kell indítani a történetet, komolyabbra és tárgyszerűbbre fogni a mondandót. Bizonyára a jelenlevők jól ismerik az 1985. szeptember 20-i dátummal kibocsátott Felhívásunkat. Ott csak egy mondatban utalunk arra, hogy hat kemény esztendőbe telt, míg az 1979 Karácsonyán megfogalmazott áhítás valóság lehetett. A kérés az volt, hogy Bethlen Gábor születésének 400. évfordulója, amely 1980-ban következett be — kitűnő és fölöttébb szükséges pillanatnak látszik, hogy létrejöhessen egy, az ő szellemiségét idéző magánalapítvány, mert „égető teendőink természete bethleni munkát kíván” — így alliteráltuk, így esdekeltünk. Nyomatékkai írtuk le a Nagyságos Fejedelemről, hogy „a három részre szakadt Magyarország érdekeinek erős várává építette Erdélyt. Fejedelemsége — békíthetetlennek látszó ellentétek közepette — a benne élő népek, vallások, nemzetiségek közös otthonaként védelmezhette a

nemzeti függetlenség ügyét. A realitásokban rejlő magasabb lehetőségek felé vitte nemzetét; a tehetség, hűség és szívósság, mellyel magasrendű céljaiért küzdeni tudott, ma is hatékony példa lehet mindazok számára, akik a közösségi érdekű alkotómunkát tekintik hivatásuknak.”

Az Alapítvány ötletét és tervezetét először Bakos István fiatal tudományszervező, egykori Eötvös kollégista vetette papírra, s Csoóri Sándorral, Kiss Ferenccel, Für Lajossal és Sánta Ferenccel kereste fel Illyés Gyulát. Illyés az előbb idézett levél megfogalmazásában is részt vett, majd elsőnek írta alá 1979 karácsonyán Németh László valamint Kodály Zoltán özvegyével és Csoóri Sándorral egyetemben, így adva nyomatékot a kezdeményezés komolyságának és annak az eltökélt szándéknak, hogy valóban szükség van erre az alapítványra, melynek névadója nem véletlenül Bethlen Gábor. Illyés ekkor már csaknem két évvel túl van a Válasz Herdernek c. korszakos és figyelmeztető írásán, s annak román részről történt durva megtámadásán is. Túl van úgy, hogy nem adhat választ Mihnea Gheorghiunak, akadémiai elnöknek — mert a magyar politikai „éleslátás” akkor így látta jónak — (tán Herdernek újra válaszolhatott volna), s így helyette, néhány hónap elteltével egy szürkére silányított, csaknem brossuraízű szöveg látott napvilágot az ÉS-ben Pach Zsigmond akadémikus tollából. Szégyen, de tíz év után, a napokban jelent meg a Magyar Nemzet-ben Illyés: „Fegyelmezetten” c. szívszorító, valóban fegyelmezett és méltó válasza. Lám-lám a dolgok összefüggnek! Mert a beadványt hamarosan a négy első kezdeményezőn kívül még hatvanegy író, művész, tudós, elismert békés és békéden hazánkfia írta alá; így került az akkori kulturális miniszter, Pozsgay Imre asztalára. Ő támogatta a tervet, de a dolgok mifelénk nem ott szoktak eldőlni, ahol logikusnak tűnne. Pozsgay Imre 1981 novemberében találkozott a beadvány aláíróinak egy csoportjával és biztatóan foglalt állást az ügy előmenetelét illetően. Aztán jöttek a keményebb napok-hetek otthon is, és az egyre romló magyar kisebbségi helyzetről számot adó jelzések, Romániából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából és a Szovjetunióból is. Budapesten 1981. december 13-án az írószövetség egy kritikus és meglepően felszabadult légkörű közgyűlés után — 1956 óta először — titkosan választhatott, a tagság akaratát és véleményét tükröző képviseletet: választmányt. Ne feledjük, december 13-a volt. Lengyelországban a szükségállapot bevezetésének napja. Mi pedig a híres angyalföldi munkáskerület hipermodern, csupaüveg pártházában titkosan szavazunk. De a pártházat — ahogy illik, — fegyveres munkásőrök védik: a rebellió nem szaladhatott ki az utcára.

Az akkori hangulat már előlegezte azt, ami aztán a következő öt esztendőben történt a szövetség Bajza utcai székházában. Egy nagyon szűk terepen, hat-hétszáz tollforgató képviseletében és nagy többségének támogató egyetértésével, s5t biztatásával próbáltuk a szavakat és a tetteket közelíteni

ITT-OTT 21. évi. (1988), 3. (109.) szám 15