Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)

1988 / 3. (109.) szám

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik szívben még Jónás szava kicsirázik mint a jó mag ha termőföldre hullott, s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.

S gondolta: „ Van idom, én várhatok.

Előttem szolgáim, a századok, fújják szikrámat, míg láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.

Jónás majd elmegy, de helyette jő más," így gondold az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék, és mondta: „Mikor ide kijövék, s azóta napról-napra s egyre többen jöttek a városból kérdezni tőlem, kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még? S én számról-számra közlém pontossan. S most szégyenben hagytál! Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Bűnbánók jószándékát megzavartad.

Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!

Azért vágytam hajón Tarsisba futni...

Mert te vagy aki fordít rosszat jóra, minden gonosznak elváltoztatója.

De már az én lelkem vedd vissza tőlem, mert jobb nekem meghalnom, hogy sem élnem."

Ismét magamra, magunkra ismerek. Mi is lázadunk, mi sem értjük, miért nem pusztította, miért nem pusztítja el kénköves, tüzes eső a gonoszokat. Egy hirtelen megtérés vagy egy pilátusi kézmosás — mind a kettőre látunk közeli példákat — elég a biínbocsánathoz? Értem én — vagy legalábbis hittel megsejtem — az Ur igazát, bizony mégis Jónással — vagy Jónással is — érzek megint, aki szerette volna megtapasztalni az igazság győzelmét, megérni, meglátni Ninive pusztulását. Abban is megértem az elkínzott prófétát, hogy amikor

.. .egy nagylevelü töknek indái ott fölfutva egy kiszáradt, hőségtől sújtott fára, olyan árnyat tartottak, ernyőt tikkadt fejére, hogy azalól leshetett Ninivére fátylában a nagy fények fonta ködnek,

hogy tehát akkor „örüle Jónás módfelett a töknek.”

Én is örültem volna! A széleslombú tök benne volt az Úr leckéztető tervében, ám az is, hogy olyan hirtelen és váratlanul száradjon el, amily gyorsan felnőtt, nem tartva „...többé sem árnyat, sem ernyők”

S akkor az Isten szerze meleget s napkeleti szárasztó szeleket s lön hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadtá szédítette, úgyhogy immár úgy érzé, minden körülötte himbál,

mintha megint a hajón volna; gyomra kavargóit, és gyötrőn égette szomja s ezt nyögte csak: „Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

És monda akkor az Isten: „Te szánod a tököt amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült vala fel? melynek tornyai vetekedve kelnek? mely mint egy győztes harci tábor terjed a sivatagban, és utcái mint képeskönyv amit a történet irt, nyílnak elém? Ne szánjam Ninivének ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?

A várost amely mint egy; fáklya égett nagy korszakokon át, és nemzedékek éltek fényénél, s nem bírt meg vele a sivatagnak annyi vad szele?

Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkával türelemmel: ő sem tudta, és ki választja széllyel, mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.

A szó tiéd, a fegyver az enyém.

Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.

Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak újabb Ninivék és jönnek uj Jónások, mint e töknek magvaiból uj indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi az én szájamban ugyanazt jelenti."

E minden emberi érvet elsöprő szavak után csak hallgatni lehet. Jónás is azt tette. Vajon megnyugodott-e? Nem tudom, de szeretném hinni, hogy eljutott a megérdemelt megbékélésig. Amit én az egészből megtanulhatok, nemcsak azok a — már említett — triviális igazságok, hogy szeretjük elkerülni a nehéz feladatokat, s hogy kikötéseink vannak, ha mégis nekifogunk. A komolyabb és fájdalmasabb lecke számomra az, hogy szükség van az észretérítő tengeri viharokra, kisebb-nagyobb cethalakra is. Különben sokan közülünk sose mennének el Ninivéig. Sose jutnának — sose jutnánk — el addig se, hogy legalább megpróbáljuk a dolgunkat elvégezni. Nehezen emészthető — pedig sokszor hallott, a Biblián is végighúzódó — tanítás az, hogy a csapásokból, a szenvedésekből is származhatik jó, s hogy a bajokért is hálát kellene adnunk.

Ám a legfontosabb tanulság az, hogy az elvégzett prófétai munkáért nemcsak hogy jutalmat nem várhatunk — ezt Jónás is tudta! —, de esetleg azonnali, látható eredményt sem. Való-8 ITT-OTT 21. évf. (1988), 3. (109.) szám