Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

zolványom sem volt, mert nem az államnak, hanem magamnak dolgoztam. Egy Mátyás téri cigánytól bérelt triciklivel fuvaroztam, bármit, bárhonnan, bárhova, 25 forintért fuvarját. E két főbűnöm gyakorlatíce azt jelentette, hogy ha egy rendőr leigazol, azonnal letartóztat és jó pár évet sóznak a nyakamba, mondván, hogy here vagyok a dolgozó nép testén. Azonban, hosszú tríciklis karrierem alatt egyszer sem igazoltattak, amit nagy részben Kóborkának köszönhetek. Bár sokszor kerültem a rendőröket, volt, amikor kikerülhetetlenek voltak. Ilyenkor jött Kóborka mentségemre. Míg én sunyin vállaim közé húztam a fejem és kerültem a rendőr tekintetét, addig Kóborka bátran, talán kissé kacéran és kihívóan szembe nézett a szocialista rend őrével. Ilyenkor a rendőr vagy mosolygott, vagy elfordult, de eszébe sem jutott, hogy leígazoltasson. Meg volt győződve, hogy mi is, mint ő, a szocializmust építjük. Nem mintha a Kóbor Urilány különös szépség lett volna. "Nem volt különb a többinél", mint ahogy a nóta mondja. De volt megjelenésében valami parancsoló, talán úgy is mondhatnám, hogy "hivatalos".

Azon a végzetes március 23-án szokásunk szerint korán indultunk első fix fuvarért. A fix fuvart egy többfíókos szövetkezettől kaptuk. Központjuk Kőbányán volt, míg a fiókok szerte a városban. Volt egy teherautójuk is, de a könnyebb, sürgős csomagjaikkal mi szaladgáltunk. Ezen a reggelen is akadt egy kis csomag, amivel vidáman indultunk neki a hat kerületnek. A nap sütött, a szél nem fújt, a verebek csiripeltek míg az élet lüktetett körülöttünk. Fütyörésztem, élveztük a szabadság illúzióját, az életet, ifjúságunkat, nem sejtve, hogy alig egy óra választott el minket Kóborkám halálától. Útközben azt terveztük, hogy ha korán végzünk, lemegyünk a Duna-partra, halászokat nézni.

Utunk sima volt és hamar meg is érkeztünk a szövetkezet fiókjához. A fiók a hat kerület egy kis, szűk, macskaköves, járda nélküli utcájának közepén volt, egy rozoga, sok ágyúgolyótól sebesült, düledező házban. Az utcát az angolul beszélők úgy hívják, hogy "charming", vagy "quaint", de akiket a házak falához szorít egy arra menő jármű, azok úgy, hogy "a rosseb egye meg az ilyen szűk utcákat."

A szövetkezeti fiók előtt éppen egy téglával rakott teherautó állt. Nem rakodás, hanem "reggelizés" céljából. Ugyanis volt a szövfiók mellett egy kurta korcsma, ahová a sofőr és kisegítője betérni szokott volt "reggelizni". Azon a reggelen is, autójuk elállván utamat. Sebaj, szóltam, jókedvem volt. Leálltam az autó mögé és hónom alá vettem a csomagot, mondván Kóborkának, várjon meg, mindjárt jövök, és bementem.

46