Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

"férőhelyes" börtönben tízezer embert zsúfolnak össze. A Dunacsatornánál 800 embert végeztek ki "hivatalosan", de becslések szerint kb. százezer ember pusztult el. Sokan éhenhaltak, másokat agyonvertek, újra másokat pedig "szökés közben" lőttek agyon__

Eleinte az anyanyelvű kisebbségi iskolahálózat szűkítését tűzték ki célul, majd a többszáz éves magyar iskolahálózat beolvasztását s lassú felszámolását. 1986-ban pl. annak az alkotmányban is biztosított jognak a megvonása történt, amely lehetővé tette a kisebbségiek számára, hogy az ország összes egyetemére (ha nincs is kisebbségi nyelvű oktatás azokon) anyanyelvükön felvételizhessenek!

Ennek a lényegtelennek tűnő, apró módosításnak az eddiginél is súlyosabb következményei lesznek, hiszen a nemzetiségi öntudat önmagában nem ellensúlyozhatja azt a mérhetetlen hátrányt, amely az anyanyelvű iskolázás megvonásából fakad. Előre láthatóan, négy-öt év alatt, a magyar nyelvű középiskolai tagozatuk önmaguktól szűnnek meg, illetve csak a szellemi "alacsonyabbrendűség” intézményeiként maradnak fenn olyan tanulókkal, akiknek sem képességük, sem szándékuk a továbbképzésre, oklevélszerzésre nincs. Pl. a magyar tanítóhiány ma 40-50%-ra tehető! De ugyanennyire súlyosnak tekinthető az a folyamat is, amellyel a magyar fiatal értelmiségi nemzedék eltávolíttatik a magyarlakta területekről, öt-hat éve már nem az egyetem utáni kinevezésekre vonatkozó törvényt alkalmazzák, hanem kényszerlakhelyre kötelezik a fiatal diplomásokat, így lényegében mas a fiatal értelmiségnek az a sors jut, amelyet az ötvenes években az "osztályidegeneknek" szántak — a kitelepítés.

S mindez hová vezetett? 1987 július 13-án bezárták Kolozsváron a Tankönyvkiadó magyar tagozatát, s az 1987/88-as tanévre a legkisebbeknek, a hatéveseknek már anyanyelvű ábécés könyv sem jutott__

* # *

E sorok írója is végigélte mindazt, amit megpróbált, ismeretei és kutatásasi alapján, elmondani a XX. századi erdélyi magyarság történelméből. Éppen ezért hadd zárjam soraimat ugyancsak egy személyes élménnyel. 1976-ban szültem kislányomat, Rékát, a kolozsvári I. számú szülészeti klinikán. Nem jajgattam, nem sikoltoztam, csak annyit mondtam csöndesen: "Istenem, de fáj!" — mire a főnővér ingerülten rámszólt: "Pe románeste, doamná!" (románul, asszonyom!).----43