Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
Balogh Júlia (Budapest): A BEOLVASZTÁS STRATÉGIÁJA A romániai oktatásügy Trianon után Az egyik Csíkszeredái ismerősöm meséli, hogy egy román barátja, a jelenlegi nehéz ellátásra gondolva kérdezte meg tőle, hogy miért nem költözik haza Magyarországra. — Haza? — kérdezte döbbenten. — Nekem itt van az otthonom, ezer éve élnek itt az őseim. — Ezer éve? — hűlt el a barát. — Ti itt éltek ezer éve? Efféle történetek hallatán felmerül a kérdés: mi történhetet Erdélyben, a közös hazában, ha ennyit nem tud két együttélő nemzet fia a másik "családjáról"? Miért következhetett be ez a történelmi tudatvesztés, amely képes volt átrendezni — néhány évtized alatt -- az agyakat? Ha az erdélyi magyarság XX. századi sorsát gondolja végig az ember, már nem a román--magyar ellentét jut az eszébe, hanem az a kuI tu rá/i s veszteség, amely minden nappal egyre gyarapszik. Minden nemzeti kultúra szigorú rend szrint épül, de ezen belül ezer és ezer féle variációs lehetőség képzelhető el -- s ez lehetne az a külön érték és gazdagság, amelyet nem eltüntetni kellene, hanem gyarapítani, örülni neki, tanulni belőle, s ami talán a legfontosabb, egymás me/Ié helyezni. Sajnos a román nemzet-állam eszme is elutasítja ezt — s így válhatott a partikuláris nemzetiségi huzakodás európai és kulturális kérdéssé. S talán mindaddig, ameddig a kultúra nem tud olyan lehetőséget ajánlani, amit -értékben és gondolatban — a cinizmus, a kiábrándultság, a megfélemlítés és a nyílt terror helyébe lehetne állítani — ez a kérdés nem oldható meg. Az Osztrák-Magyar Monarchiában kisebbségi sorban élő románok nevében olyan kiváló magyar gondolkodók és művészek emeltek szót, mint például Ady Endre, Jászi Oszkár vagy Bartók Béla. Most a romániai magyar kisebbségen a sor, hogy várjon egy hasonló szellemű kéz nyújtásra, s egy olyan román nemzedékre amelyik -- a tények alapján — képes lesz arra, hogy az utóbbi évtizedekben erősen eltorzított magyar történelmi nemzetiség-politikát s a vele szemben álló nemzetiségi vezetők és ideológusok magatartását méltányosan és reálisabban szemlélje, megteremtve azt a lehetőséget is, hogy a magyarsággal együtt, közös akarattal és gondolattal próbáljon meg bevilágítani a XVÍI. századtól mind lobbanékonyabb és egyre mérgesedő nemzeti-nemzetiségi törvények bonyolult viszonyába. A XVÍI. században Pozsonyban német, magyar és szlovák polgárság van, Brassóban magyar, román és szász. Pest-Budán pedig németek, magyarok, szlovákok, szerbek, görögök élnek együtt. Ismerik és beszélik egymás nyelvét és valamennyien hu nagu r s nak, azaz magyarországinak vallják magukat. A magyar nemzetfogalom liberális voltát bizonyítja, hogy soha nem az etnikumban pillantotta meg a nemzetet és nem is a biológiai meghatározottság alapján kívánta eldönteni az együttélők nemzeti hovatartozását, hanem -- úgy is mondhatnánk -- az egyén vagy etnikum döntésére bízta. 1848 tavaszán a magyar forradalom felszabadította a jobbágyságot, eltörölte a kiváltságokat és nemzeti különbség nélkül adta meg mindenkinek az 33
