Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
Asszonyaink párnára, ingre mentik a szűkülő hazát: vásznainkon az elkaszált rét nékunk pompázik tovább. A magyarországi irodalomban az egyetemes magyar szemlélet igénye fogalmazódott meg az erről a témáról kényszerűen hallgató évtizedek után, s az első eredmény éppen az volt, hogy a műveket átszövő motívumok visszahódítottákvisszahódítják lassan a magyarországi tudatba az összmagyar szemlélet szükségességét és természetességét. A nemzetiségi magyarságban is erősödő folyamat ez: előbb inkább csak a régiség magyar értékeit, majd az egyetemes emberi kultúra szerves részévé emelkedett XX. századi magyar művészeket szólították meg műveikben. Az utóbbi évtizedben, másfél évtizedben viszont fölerősödött a közvetlen szellemi viszony igénye, a kortárs-baráti vállalás, írásokban is megmutatkozó kapcsolat. Elég itt, ha csak utalok Sütő Andrásnak, Kányádinak Illyérsről, Nagy Lászlóról, Latinovicsról szóló vallomásaira, vagy a Nagy Lászlót sirató versekre. A nyugati magyarság is fokozatosan elfoglalja a maga helyét ebben az egyetemes, a magyar szellem összetartozását valló szemléletben. Megkezdődött végre könyveik magyarországi kiadása, s ezzel párhuzamosan kritikai újrafelfedezésük. Az irodalomtörténeti kézikönyv áttekintő fejezete s annak kibővített változata mellett megindult a legjelentősebb írók elmélyültebb tanulmányozása is. Az újhoId-Évkönyv 1987/1-es száma például Cs.Szabó Lászlóról, Márai Sándorról és Határ Győzőről közöl jelentős tanulmányokat, s Domahidy András elbeszélését is közreadja. Az utóbbi időben örvendetesen szaporodó jelenségek ezek. Ezzel kapcsolatban azonban másjellegű problémák voltak és vannak, külön témaként lenne érdemes megvizsgálni. Annyit azonban bízvást leszögezhetünk, hogy a politikai gátak ellenére ez a kapcsolat kezd rendszerré, elevenné válni a nyugati és a magyarországi, illetve nemzetiségi magyarság közös hasznára. Nyilvánvaló persze, hogy ez külön súlyos gond, hiszen a nyugati magyarság — akár a kényszerűség helyzetében is — maga választotta sorsát, míg a nemzetiségi magyarságra a békediktátumok rótták azt, Trianon, s annak szinte változatlan megismétlése. Ebből következik, hogy a nyugati magyarság szemléletileg, politikai-világnézeti vonatkozásban kisebb-nagyobb mértékben szembenáll a hivatalos magyarországi politikával és kultúrpolitikával. Ez így természetes. De ebből pillanatnyilag az is következik, hogy a nyugati magyarság szellemi termékeiből a magyarországi olvasó csak azt ismeri meg, ami nem mutatja ezt a különbözést, amit tehát a magyarországi könyvkiadás, s a magyarországi sajtó is vállal. Pedig a nyugati magyarság szellemi sajátossága éppen ez a különbözőség, ez a korrekciós adottság és lehetőség. Az irodalom és az általános szellemiség látható vagy láthatatlan, de mindenképpen szoros összefüggéséből következik viszont, hogy a korrekciós szemlélettől megfosztott irodalom nem képes eléggé betölteni a hivatását. Mert nem látszik eléggé a sajátos: nyugati magyar jellege. Ezen változtatni elsősorban a magyarországi kulturális politika tudna, ha eljutna a nyitottságnak arra az eszményi fokára, amikor már a vele vitázó, őt elutasító nézeteket is nyilvánosságra engedné. Akár vitázva velük, a dolgok tisztázása végett. Egyelőre elsősorban a steril értékek kapnak helyet a nyugati magyar kultúra eredményeiből a magyarországi nemzettudatban, helyesebben annak hivatalos nyilvánosságában. A nemzetiségi magyarsággal más a helyzet. A nemzetiségi magyar irodalmak midőn teljesítik hivatásukat, azaz kifejezik az egyének élményein keresztül a közösséget, annak érzésvilágát, gondjait, létszemléletét, akkor eszméik egyik legfontosabb vonulata ma az adott ország nemzetiségi politikájának korrekciójáért 25
