Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

PIPAFÜSTNÉL

Ha nem vetik szememre, a mai napig sem tudom talán, hogy "Kettős kötés" címmel megjelent egyik előadásom a Mozgó Világ júliusi számában. így is alig jutottam hozzá; augusztus elején a belvárosi bódékban már nem volt belőle. Végre Kelenföldön a kis vietnami újságárusnőnél is érdeklődtem, hátha. "Nincs", vágta rá rutinos lendülettel, de aztán meggondolta. "Aminek az elején ilyen kopasz ember van?" kérdezte, szájtátő grimaszt vágva az ilyenhez. "Az lesz az", bólintottam. S előkotorászta a Deanna Geddo arcképével díszített lapot.

A szemrehányás nem a cikkért illetett, hanem a Mozgó Vi/ág-ért. A pestiek közül ugyanis néhányan bojkottálják amióta — évekkel ezelőtt — felső parancsra leváltották eredeti szerkesztőségét. Idén tavasszal pedig, amikorra már-már megbékültek volna az "új" Mozgósít, egyszercsak ott éktelenkedett valamelyik számában egy pimasz versike, melynek kalkuláltán sértő sorain olyanok is megütköztek, akiknek okosabb lett volna a rímes célzást nem magukra venniük. (Közlésével szememben a lap inkább a költőt járatta le semmint önmagát, de ez nem tartozik ide, mint maga a vers sem.) Közben pedig, valamikor tavaly, megjelent benne egy — minek is nevezzem: egy impresszionista riport csikágói magyarokról, amelyben a szerző kigúnyolja több jóbarátomat és ismerősömet, név szerint, akiknek a vendégszeretetével rútul visszaélt, s akik közül legalább az egyik okkal beperelhette volna az itteni jog és szokások szerint. Mindezekre való tekintettel tehát nekem szögeztetett a szigorú számonkérés: hogyan adhattam kéziratot ennek, és pont ennek a lapnak, s lelkemre köttetett, hogy ezt az ügyet a nyilvánosság előtt tisztázzam.

Se magyarázkodni, se mentegetőzni nem szoktam, ebben az esetben nincs is miért. Annál kevésbé, mert azok a magyarországiak, akiktől a szemrehányás ered, meg azok is, akik itt érintve érzik magukat, ismerik már a sztőrit, hisz elmondtam már, nem is egyszer. Olvasóink 99%-a pedig, lefogadom, soha hírét se hallotta a Mozgó Világ -nak, sem a hajdaninak, sem a mainak. Meghát nem is adtam neki kéziratot. És éppen ezért, mert nem adtam, tartozom magyarázattal, hisz ha adtam volna, most ugyebár nem volna mit megmagyarázni azoknak, akik minderről mit sem sejthettek eddig, s akiket mindez aligha érdekelhet. Dehát:

Előadásom eredeti címe, ha jól emlékszem, ez volt; "The Bi-Cultural Experience: an American-Hungarian Perspective." (A kompjuterizált bibliográfiák korában a cím a halhatatlan, nem a próza.) így, angolul. Angolul írtam meg, angolul olvastam fel egy nemzetközi (amerikai--magyar) értekezleten, a bloomingtoni Indiana Egyetemen, múlt decemberben. Mellettem ült Vitányi Iván, a Művelődéskutató Intézet igazgatója, akinek miért, miért nem, megtetszett mondanivalóm, mert a szöveget nyomban elkérte azzal, hogy otthon ki kellene adatni. Hiába tiltakoztam, hogy sebtemben írtam az éjjel, úgy is néz ki, magam is alig tudtam felolvasni, majd lefordítom s elküldöm, lelegyintett, hogy abból semmi sem lesz (jó emberismerő), adjam csak oda, hát átnyújtottam. Hogy hol tetetné közzé, nem emlékszem, hogy mondta volna, őt másik lapból ismertem; a Mozgó Világ-ot biztosan nem említette.

Bezzeg emlegettük mi, itteniek. A jelenlevők között ott ült ugyanis a fent említett riport egyik szenvedő alanya, s bizony elpanaszoltuk a magyarországiaknak, így Vitányinak is, igen szolidárisán a sérelmünket. Ennek köszönhető minden bizonnyal, hogy ez év elején két tiltakozó levelet is közzétett a Mozgó Világ az érintett csikágóiaktól (nem írok neveket, mert lezárt ügynek tekintem az egészet), s hogy a riport írója azóta nem tartozik a

A