Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 1. szám

Szajkó Edit Mária

ÁLARCOK

Figyelem az ajtó résen. All a nagytükör előtt. A délutáni nap körültáncolja szőke fejét. A csipkefüggöny árnyékai hancüroznak a lába körül. All, s komoly, szögletekbe rendezett okos arcával mintha egész tantestület előtti beszédre készülne. Félrefordul. Profilból nézegeti magát. Jövendő bajusz öszibarack-pihéin szánkózik egy huncut napsugár. Most a másik oldalról vet kevély tekintetet az elképzelt közönségre. Sárga trikón pepita bohóc vigyorog. Komoly férfi-gyermek acból kisfiú szemek ragyognak elő. Lazít a férfias pózon, haja kócosán elörehull, s romantikus pillantásokat küld valami odaálmodott tündér felé. Most kacér, majd mosolygó, mérges, egy pillanat múlva hetyke álarcok cserélgetik egymást. Bolondozik? Pofákat vág! Csendben lesem, míg hatalmas zökkenéssel szívemből agyamba tódul a rádöbbenés: nem bolondozásnak, készülődésnek vagyok hívatlan tanúja.

Hó alatt duzzadó magocska még csak a megsejtett felismerés: egy arc nem lesz elég. Az arcok és álarcok egész tárházára lesz szükség a mindenféle tarka-barka publikum kiegészítésére — vagy egyszerűen a zsenge palánta lelki rügyeit védendő. Más arc, álarc, ál-arc. Rossz ez? Hamisság? Oszintétlen szándék? Csalás? Talán erélyes kézzel most kellene szülői pontot tennem az efféle alakoskodásokra? 0 nem! Megálljunk! Hiszen napjában hányszor cseréli, váltogatja még felnőtt, "kész" arcát is az ember? Hányszor szabályozod szélesebb vagy keskenyebb mosolyra a szádat? Modulálod a hangod? Húzod ki, lazítod, pózokba vágod tagjaidat, amint a nagyérdemű közönség diktálja, megkívánja? Hiszen tudod — tapasztalt, felnőtt, gyakorlott, számító, kalkuláló eszeddel — saját, egyigaz arcod nem mindig szolgál eléggé.

Hát akkor egy kamaszt! A rádöbbenések, felismerések, a "Nagy Készülődés" dörgö-villámló viharaiban, a készülőben lévő egyéniség — mint a szabászmester keze alatt az új ruha — alakul, finomodik, míg próba próbát követve testhez-állóvá igazítja. Ez az a kor, amikor fel kell próbálni mindenféle jelmezt, ki kell próbálnia a lélek összes arcait.

Hirtelen-növekvő kezekkel-lábakkal együtt az egyéniség növekedésének kajlaságait kell elviselni: viharos fájdalmakat, könny-csalogató vihogásokkal keverve. Viszkető érzelmek

sokaságát, mik úgy lepik el a lelket, mint a pattanás az arcot — nem tudod melyikhez nyúlj, vagy merj-e vakarni, nyomkodni rajta? Kendőzd el? Vagy viseld, mint közelgő felnőtt korod válságdíját?

Milyen legyél? Egy kicsit túl komoly? Vagy inkább tartogasd gyermek-álarcod kissé tovább? Az iskolában kiváló igyekezetét; ha dolgozol felnőtt méretű felelősséget;

barátaid régi, megszokott önmagadat; szüleid gyermeki engedelmességet — s úgy általában a csillagos eget várják el tőled. S a fiúk? A lányok? Az első réveteg, romantikus barátságok — az álarcok leple alatt — leginkább saját lelkedhez adnak titkos kapukulcsot. S a felnőtté válás folyamatának legfontosabb, végső állomása az önmegismerés. Amikor rádöbbensz, hogy az élet "sakktábláján” minden figura te magad vagy, s attól függően, hogy épp melyik —

változik viszonyod a többihez képest. S így változik az álarc. Még jóreggelt is másképpen

köszönsz édesanyádnak, barátodnak, tanáraidnak vagy a postásbácsinak. S egész biztosan így lesz ez tovább is, egész életedben. Ez nemcsak szükséges, de fontos talentuma is az embernek. Az álarcok válogatása nem hamisság, rossz-szándék leplezését jeleli, hanem a tásadalmi konvenciók, a "sakktáblán" való helyes tájékozódás eszközéül szolgál. Időnként védőpajzsod, lelked csendes, biztos kikötője lehet. Csak gyávaságból ne bújj álarc mögé, hiszen önmagaddal ott is szembe kell nézned.

19