Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
"A magyar iskolák lustrájából nem felejthetem ki — sajnos — azt sem, hogy nagyon gyérül a sereg" — írja Beke György kolozsvári író Boltívek teherbírása c., 1983-ban megjelent könyvében, aggódó adatokkal sorolva faluról falura a magyar osztályok, tagozatok, iskolák évról-évre gyakoribb megszüntetését a szatmári tájakon. Tudjuk: anyanyelvűk és kultúrájuk megtartásáért munkálkodva egyre többen szenvednek hátrányos megkülönböztetést, börtönt, életveszélyt is Erdélyben. Ugyanakkor, mint Köteles Pál írja: "A nemzetiségi magyarok legtöbbje, a szerencsétlen viszonyok ellenére is, a nyomorgatás közepette is, kitartóan próbálja őrizni magyarságát, ápolja a hagyományoknak, a nemzeti demokratikus gondolkozásnak, nem utolsó sorban az összetartozás tudatának eszméit."* És hogyan viszonyul a többségi magyarság a kisebbségihez? Ügy, ahogy Illyés Gyula hagyta ránk, tehát: védelemmel? Egyetlen példát lelkiismereti kötelességünk, felelősségünk teljesítésének pótolnivalóiból. A csángókról való "kitartó hallgatásunkkal mintha létezésüket is kétségbe vonnánk, pedig Erdélyen kívül a becslések szerint jelenleg 200,000-re tehető a magyar etnikumú lakosság száma" — írja Albert Gábor Emelt fővel c., 1983- ban Budapesten megjelent könyvében. Majd így folytatja: "Iskoláskönyveink, az általános és középiskolákban használt történelemkönyvek egy szót sem vesztegetnek a moldvai magyarokra. Az anyanyelvi konferenciákon az ő problémáikról nem beszélnek, és amikor az Amerikában élő magyarok gyerekei számára nyelvtudósaink nagy gonddal nyelvkönyveket dolgoznak ki, akkor a moldvai magyarok úgyszólván egyetlen magyar nyelvű nyomtatványhoz sem juthatnak hozzá, nemhogy nyelvüket ápolhatnák" (274.). Az utóbbi években egyre több felmérés mutatta ki, hogy a magyar tömb nagyon hiányos ismeretekkel rendlekezik a kisebbségi és a szórvány magyarságról. Magyar nyelvünk és kultúránk helyenként végveszélybe szorongatott állapotáról való tájékozatlanságunkba sokszor félelmek miatt takargató szándékosság is vegyül. "Ki tudja merre, merre visz a végzet" — kérdezi a szentimentális ének, és sokan sokszor úgy "válaszolnak" erre nyilvánosan, hogy "a történelem vihara" sodorja, "az idők szele" tépázza, "a sors" teszi nehéz próbára az embereket. Holott nagyonis jól tudjuk, hogy egyáltalán nem meteorológiai jelenségek, nem természeti, vagy istencsapások, hanem jól ismert embercsoportok erőszakos intézkedései miatt szenvedtek és szenvednek magyar embermilliók. Elhangzott és több helyen meg is jelent olyan hivatalos kijelentés is — pl. a Magyarok Világszövetsége részéről --, miszerint "Mi a szomszédságban élő magyarsággal érdemben nem foglalkozunk." A hivatalos vélekedő szerint a velük való törődés más intézményekre tartozik: "sok feladat vár e tekintetben például a Magyar Tudományos Akadémiára, egyetemeinkre, s a különböző minisztériumi és ágazati művelődési szservekre," különösen az újonnan alakuló Hungarológiai Intézetre.3 örömhír mindannyiunk számára a Hungarológiai Intézet megalakulása. Csak egyetérteni lehet Gosztonyi János szavaival: "Kell, hogy legyen végre egy olyan tudományos intézmény, amelyik egységben látja a magyarság egyharmadát jelentő nem magyar állampolgárok helyzetét, történetét, kulturális mozgásait, életük meghatározó viszonyait, körülményeit". Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy hathatós támogatás csak akkor várható, ha a több mint öt milliónyi magyar gondja a több mint tíz és fél milliónyi magyar közös gondjává is válik. Intézményesen is és egyénileg is. A Magyarok Világszövetsége társadalmi, politikai szervezet. Az Anyanyelvi Konferencia, az anyanyelvi mozgalom nem az, hanem nemzetközi művelődési, pedagógiai, kulturális, tudományos program és munka. Nekünk természetes emberi magatartás, működésünk egyik alapeleme a tizenhatmilliónyi magyarban való gondolkodás. 19
