Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
Csak az tudja, aki már ült börtönben, hogy milyen érzés mindkét irányban átlépni a börtön küszöbét. 1983 február 22-én volt részem először abban a nem irigylésre méltó örömben, amelyet a szabadulás, a viszonylagos szabadság felé nyíló börtönkapu csikorgása váltott ki belőlem. A szabadulás csodálatos érzése ejtett hatalmába annak ellenére, hogy nem szüntették meg az ellenem folytatott bűnvádi eljárást. Annak ellenére, hogy - amint jeleztem akkori üzenetemben - továbbra is vár rám és fenyeget az előzetesen eldöntött ítélet, a hét év börtön. Tudtam, hogy az akkor láncrafogott bosszú bármikor elszabadulhat, és ismét letartóztathatnak. Csak azt nem tudtam, hogy erre mikor kerül sor. Azonban 1983 őszén már sejtettem. Ekkor tudtuk meg, hogy a csehszlovák állami és politikai hatalom illetékesei egy olyan oktatásügyi törvénytervezetet dolgoztak ki, amely ha érvénybe lép - megsértve az ország alkotmányát - alapjaiban fogja veszélyeztetni a nemzeti kisebbségek iskoláit, mivel kilátásba helyezte a nemzeti kisebbségek anyanyelvén folyó oktatás megszüntetését. A sejtés helyesnek bizonyult, ugyanis jogvédelmi tevékenységünk következtében a hatalom arra kényszerült, hogy kihagyja a törvényjavaslatból a jogfosztást lehetővé tevő részeket, és emiatt alig egy hónap múlva, 1984 május 10-ről 11-re virradó éjszaka letartóztatott a politikai rendőrség. Többek között azzal az egyáltalán nem titkolt okkal, hogy a törvényelőkészítés idején tiltakozást szerveztem a csehszlovákiai magyar kisebbség körében. Ugyanekkor további három barátomat is őrizetbe vették, azonban őket még május 12-én szabadlábra helyezték. Be kell vallanom kishitűségemet. Amikor ismét lecsuktak úgy éreztem, hogy most már közel egy évtizedre bezárul mögöttem a börtön kapuja. Feladtam annak a reményét, hogy a demokrácia eszménye képes lesz ellensúlyozni a hatalmilag támogatott bosszúvágyat. Nem kételyeim voltak, hanem úgy éreztem, hogy ezúttal valóban a hatalmi önkény áldozatává válók. És ez leírhatatlan rossz érzés volt. Azonban a reménytelenségnek volt számomra egy nagyszerű ellenszere, amely kevés fogolynak adatik meg, még a politikai foglyok közül is kevésnek. Annak a biztos tudata, hogy senki sem hagyott cserben azok közül akikre reálisan számíthattam. Ez olyan meggyőződés volt, amelyet csak hittel tudtam erősíteni, illetve megtartani magamban, mert nem juthatott be semmilyen értesítés az elszigeteltségbe. Tehát az a racionális hit táplálta erőmet, hogy a barátaim és ismerőseim, azok barátai és ismerősei, és mindazok akik még sem barátok és ismerősök, de rövidesen azzá válhatnak mind itt Pozsonyban, Prágában vagy Budapesten, Bécsben, New York-ban, Párizsban, Báselban, Csehszlovákiába, Magyarországon, Erdélyben, Ausztriában, Hollandiában vagy Európa más országaiban, Amerikában vagy Földünk más kontinensein mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ismét kiszabaduljak. Csak ezzel a hittel tudtam erős maradni mind lelkileg, mind testileg. Csupán az a tudat, hogy ártatlan vagyok, csupán annak a tudata, hogy börtönbe nem bűn miatt, és nem is saját egyéni érdekeim védelme miatt jutottam, kevés lett volna a reménytelenség leküzdésére. Csak e hit biztonságával felvértezve tudtam elfogyasztani a börtönkosztot, aludni a vaspriccsen, vagy végezni a cella padlóján a napi jógatornát. Csak ettől a hittől áthatva és általa megerősítve viselhettem el a legitimitással hadilábon álló hatalom bérenceinek fenyegetéseit, gonoszságait és megalázó magatartását. Köszönöm mindenkinek - akiknek köszönhetem - ezt a hitet. Sőt köszönöm azoknak a foglároknak, börtönöröknek is, akik emberi szóval szóltak hozzám, akik emberszámba vettek, és akiknek szavaiból és arckifejezéséböl kiéreztem, hogy nem tartanak sem bűnözőnek, sem bűnösnek. Fogságom hatodik hónapjában jutott el hozzám egy apró jelzés, amely arról győzött meg, hogy a hitem nem megalapozatlan, nem tévhit. Póstán kaptam egy rövid üdvözletét valahonnan a világból - később tudtam meg, hogy Belgiumból - a számomra ismeretlen Szemer családtól. Két mondatból állt a levél. Es emögött a pár kézzel írt sor mögött arcok ezreit véltem látni. Ebben az időben tudtam meg azt is, hogy angol és amerikai orvosok követelték, részesítsenek az egészségi állapotomnak megfelelő ellátásban a börtönben. 26
