Itt-Ott, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 3. szám
GLORIA 19 56 Számomra ÖTVENHAT az át nem élt Szentség. Cseperedő öntudatom cserepei azóta is szűrDalják lelkiismeretem. Szinte együtt nőttem a vérző Várossal, a megszentcségteleníthetetlen ártatlannal. Hát hogy ne tudnám mi is történt száznyolc évvel azután, hogy lemaradtunk a menetrendszerű üresjáratról. A sebek előttem nem gyógyultak, akkor még ez a kötszer sem volt. Kis terünkön tizenöt és fél sir domborodott. Ennyi volt a Forradalom átlagos életkora és ezért nem lehettünk mi igazán sohasem nagykorúak. Kimaradtunk valamiből, amihez most hívjuk elő az akkori véres negatívokat. Utólag is vádolom a kort, hogy nem adott jobb egyenruhát. Miért hittük, hogy igényeink túlméretezettek? Oly természetesnek tűnt, hogy a Város arca örömpírban ég, akkor igazán nem kellett szégyenkeznie. Oly valósnak tűnt az oroszul dadogó remény. Később Lenin önrendelkezési jogról írott foszlányait hordta a nép szemébe a felkavart szél. A pincében szeneszsákokon drukkoltunk azoknak, akik színeinket hordták, majd az önállóságunkért aggódók kilőtték fejünk fölül a házat és hogy meglopott álmainkat is biztosítsák: ukázt kaptunk saját romjaink eltakarítására. A pince megadta magát. Elöl harcias nagyanyám húgom pelenkájával és mintha csak a tüzet akarná szítani vitte a piszkavasra tűzött gondokat. Mögötte mindannyian és egy süket öreg cigányasszony, ki csak azt gajdolta: Sztálin ne lőjj!, Még emlékezett a csaszira járó szorgos kezekre. 6 te büszke kozák! Józsiéknál ez azóta 12 évre felosztható szokás lett, mint a telefonszám a Kreml falán: 56-68-80, hívásra Országházba megyünk! „ Mit vétett a Nem-nem-soha feliratú ajtónk? Atlyuggatták cserfes golyóikkal a heveröt, barnakötésü Lenin-Sztálin--Visinszkij (Párbeszédek) valamivel férceit művek, meg a gondosan összehajtogatott kisdobos nyakkendőm, nagyanyám beföttes stelázsija, magukra hagyott gyógyszeres fiolák, sárba taposott négynyelvü boldog-monarchiabeli jóskártya. Mit vétettek? Mit vétettünk? A számla azóta is kiegyenlítetlen. Álítólag pisztollyal könnyelműen játszadozó Srácok véletlenül a padláson lelőtték az orosz járőr kutyáját. Hát ezért kellett most szégyenkezve oltogatni. Van, aki maradt, mert mindenki úgysem mehet. Ezek később temetőbe vagy beszélőre jártak, majd nagy sokáig hiába útlevélért vagy mehetnékkel besózott HB-kre. Volt, aki messzebbre került, fridzsiderbe, mert ugye a túlfűtött kedélyek. Hát csoda ha ezután nem tudtunk belépni, pedig biztattak és ajánlóink is lettek volna, és akkor most be lenne fogva a lelkiismeretem, de így csak jártatom. . . Azóta a 30 évet több mint megfeleztem, idekint ugye már ezek az adatok komputerizáltak. így maradt felső rekeszemben ez a fájó adalék. Mikrószírmaimat is sűrűn cserélgetem. Ennek az elmúlásnak is van illata, de a Kert, melyben halottak a gyökerek, már csak a bűntudattal vigasztal. 18
