Itt-Ott, 1985 (18. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 1. szám
Spanyol etikett mivoltában a kézcsókot elfogadhatóvá és majdnem természetesen értetővé teszi, de az idők múlásával és főleg magyar földön visszatér rá és élesen csipkedi, majd gúnyosan belemar, míg végül harsányan kikacagja, mai életünk lomtárába kívánja vetni. Rendben van ez velem is és adalékként a "szenvedő fél" furcsa helyzetét Szeretném csak hozzáfűzni, itteni emigráns életünkben. Olyan családba születtem a huszas években, ahol a kézcsók természetes volt, mint a reggeli kávé. vagy a napi erdei séta. Én ugayn a Cseh Tibor által leírt kisasszonykákat Soha se láttam, akik idősebb uraknak kezet kellett hogy csókoljanak. Erdélyi életünkben az egyetlen férfi a római katolikus püspök volt. akinek gyűrűs kezére csók járt és protestáns létemre, fennakadás nélkül én is megadtam kiváltképpen, mert olyan emberről volt Szó, mint Márton Áron. Románokkal teletűzdelt falunkban magyar férfiak állandóan feljártak dombon épült házunkba apámhoz tanácsért az őket időnként nyomorgató államhatalom Cromán jegyző, bíró, igazgató-tanítói ellen. Ilyenkor gyakran láttam apám határozottan elutasító mozdulatát, de mosolygós tekintetét is. ahogy mondta, "majd ha püspök leszek". És ezzel a kézcsók kérdése férfiak részére nálunk le is volt zárva. Nők oldalán ez egész másképp festett. Hogy anyámnak sokan kezet csókoltak, az nem volt feltűnő és még az sem, hogy serdülő koromban kezdtek már nekem is. Nem vártam el, nem kívántam, hogy így legyen. Természetes volt. Ki gondolkozott akkor a szokás nem-magyar eredetén?! Életünk egy része volt és nem alázott meg Senkit, egész addig, míg ki nem kerültünk Amerikába. És most érek az említett "szenvedő fél” motívumhoz. Mai időkben itt tényleg kívánnám, ha életünk horizontjáról eltűnne a kézcsók. mert a mostanában tapasztalható elkorcsosodott torzszülött formájában már csak bántó. Egy szívből jövő magyaros kézszorítás megható és kedves. De kinek kell egy levegőbe elcuppantott "kézcsók"? Majdnem megalázónak érzem, mikor a társaság egyik-másik tagja nagy reverenciával úgy üdvözöl, hogy valamit mímelve szájához emeli kezem és feleúton elengedi, hogy az repüljön a maga útján oda, ahova akar.... Kinek kell ez? — De más technikák is vannak. Kapok én olyan kézcsókot, hogy az illető úriember megragadja a kezem, becsülettel Szájához is emeli és lelkesen csókot cuppant Saját hüvelykujjának körmére. Szívem szerint jó nagyot tudnék kacagni ilyenkor, ha nem sajnálnám annyira sorstársamat, hogy úgy érzi, hogy ezt a bohócságot végre kell hogy hajtsa. De ki kívánja tőle, mert én biztosan nem! Tényleg legfőbb ideje, hogy ezekről beszélgessünk kicsit! Van a kézcsók kérdésének a fentinél rafináltan ügyesebb megoldója is. Magyar közösségi életünk egyik vezetőjének részéről tapasztaltam a minap. Jobb kezemet a maga jobbjával úgy emelte fel, hogy hirtelen mozdulattal a bal kezét — nagy tiszteletet mímelve — a szája elé tartotta és így cuppantott Ctalán?] a levegőbe. Ezt csinálja utána, aki tudja! Tréfát félretéve Cseh Tibor felteszi a mindnyájunkat állandóan zavaró kérdést, hogy mai modern világunkban hogyn köszöntsük egymást Simán, magyar szóval, egyenesen úgy. mint más népek teszik? Igaza van, hogy egyetlen tiszta forrásunk a népélet és annak köszöntései. Magam részéről könnyűszívvel, gondolkozás nélkül sutba dobom kézcsók szokásunkat, de összhangban Cseh Tiborral, egyetlen formáját kiemelem — ha tehetem — arany keretben: "Kezét csókolom édesanyám.” Ez így nem volna Szabad, hogy eltűnjék Szótárunkból. Az angol "How are you?" vagy a francia "Sa va” vagy "Comment allez vous?" helyett szívmeiegítő az otthoni falu köszöntése "Erőt, egészséget!" Kézcsók helyett milyen szívesen vállalnám ezt! — Hámosné, Sándor Margit nélkül nehézkesen tudjuk megszólítani egymást. 38
