Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)

1984 / 2. szám

vándoroltak oda, hogy visszatérjenek a földhöz: ha nem is a gabona, de legalább az eper termeléséhez. Etnikai összetételt tekintve a telepesek jórésze a történeti Magyarország nemzetiségi vidékeiről — főleg a Felvidékről származott. A körülmények sajátos összjátéka folytán a heterogén tradíciók hordozói homogenizálódtak, a kis magyar maghoz igazodva magyarrá váltak amerikai földön. Etnikus emblémájukként egyetlen szokást választottak, és noha a csoport akkuiturációs tekintetében előrehaladott állapotban van, ezt tekintik domináns magyar-identitásuk kifejezőjének. Évről évre "szüreti mulatságot" rendeznek — egy olyan vidéken, ahol nem terem szőlő! Egy 12 táncból álló sorozatot járnak el szertartásosan. A közönség népinek tudja ezt a szokást, holott a táncok, a kosztümök, a dallamok és a zenei hangszerek vegyes, idegen elemekből állnak. A zene a hazai fogalmak szerint semmiképpen se népi, hanem legjobb esetben népies, sőt gyakran még csak az sem. Mégis, a közönség tagjai ezt a szokást magyarságuk legmegbízhatóbb bizonyítékának tekintik. Valóságos mitológia alakult ki körülötte: "Ezeket a táncokat az ősök hozták Magyarországról" — mondják, sőt

ezt is: "Mátyás király udvarában táncolták ezeket," és valamennyi üknek biztos meggyőződése, hogy csak árpádhoni lakosok ismerik szüreti mulatságuk táncait, mert az árpádhoniak, összezárva az idegenben, képesek voltak megőrizni azt, amit az óhazában már régen elfelejtettek. Hát a romantikus helynév honnan származik? Annyi bizonyos, hogy a településen azt sem tudják, ki volt Árpád. Magyar felsőbbrendűségüket azonban harciasán védik -- s ez gyakran fordul elő, hiszen műsorukkal turnéznak -- valahányszor más magyar csoportokkal kerülnek szembe. Egyik hangadó személyiség részletesen elmesélte, hogyan találkoztak Washingtonban a jubileumi ünnepen egy hazulról érkezett magyar népi tánccsoporttal. A táncok összehasonlítása megerősítette az árpádhoniakat, hogy emezek csak ugrabugrálnak, "hopscotch"-ot járnak. Az étel bemutatón is csak az árpádhoniak pörköltje, túróscsuszája, pogácsája volt az igazi. Amikor pedig a magyarországiak felajánlották, hogy tanuljanak egymástól, szenvedélyes visszautasítás volt az árpádhoniak válasza: "Minket senki se tanítson semmire. Ha nem szabad úgy táncolnunk ahogy mi akarunk, a következő géppel hazamegyünk. Nem kell a ti hopscotchotok, a mienk az igazi magyar tánc. Mi vagyunk az igazi magyarok." Erről különben majd minden magyar helyi közösség meg van győződve. Dehát egyre kevesebb a magyar etnikus csoport, egyre inkább gyengül a magyar önérzet hangja. Talán a hazalátogatók jó benyomásai, a hazulról érkező levelek, újságok, nyelvkönyvek, lemezek egyszer felerősítik. Nem várhatjuk az öregek nosztalgiás romantikus ábrándozásának feléledését egy nemi ét ező, sohasem létezett világról. De várhatjuk a fiatalabb generáció új hűségét identitásuk mindkét eredőjéhez. "I was born and raised here, I am a true American of

Hungarian descent. I love this country but I also love the Hungarian people" — mondta Mrs.R., aki általában magyarul beszél, de ezt angolul mondta, emelt hangon: talán azért, hogy mindenki megértse.--35