Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
lehetett volna még ilyen köszöntéseket hallani - amire minket szüléink neveltek - hogy „Alázatos tiszteletem, kedves bátyám” vagy „Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom”? S bár ezekről a formákról néhány sallang lekopott már, de a megmaradtak is éppen eléggé igazolják egyik legsúlyosabb problémánkat, a társadalmi szolidaritás hiányát. A „kezétcsókolom“ például nemcsak az emigrációban élte túl a kor változásait, nagyon szívesen elfogadják azt otthon az elvtársnők is. Aki gyakran érintkezik külföldi magyar fiatalokkal, állandóan tapasztalja, hogy a tízéves korhatárt átlépő ifjaink - akik addig szülői nyomásra oly hangosan és érthetően tudtak köszönni - hirtelen elbizonytalanodnak, amikor köszönésre kerül a sor. Valami izét elmormognak az orruk alatt, vagy angolul, illetve portugálul, spanyolul, németül hajlandók csak köszönni, attól függően, hogy melyik országban élnek. Nincs könnyű dolguk szegényeknek! Hiszen, ki tudná pontosan megmondani nekik, hogy egy diaszpórában élő, magyarságához, kultúrájához ragaszkodó magyar fiatal mikor és kinek köszönjön kezétcsókolommal? S mikor és kinek csókoljon kezet? Kit szólítson kedves bátyámnak? Kit bácsinak? Kit tegezzen? Kit magázzon? S mi az egyáltalán, hogy tegezni és magázni egy New Brunswickon született magyar fiú számára? Kinek mondhatja, hogy „szervusz“? Mit mondjon magyarul akkor, amikor angolul azt mondva, hogy „Mrs. Szabó“ nem volt sem udvariatlan, sem tiszteletlen, sem bizalmaskodó, sem kötekedő, sem lenéző, sem rideg..... Mit mondjon? Szabóné? Szabóné asszony? Szabóné, nagyságos asszony? Nagyságos asszony? Asszonyom? Szabó néni?... Néni? Hol kezdődik egyáltalán a nénizés határa? 30 éves korban? 40 éves korban? 50-nél, 60-nál? S ha hatalmi szóval, tegyük fel, a 45 évet tűznénk ki a „néni“ megszólítás korhatárának, ki mentene meg bennünket az ötvenéves nők dühödt rohamától, akik anti-néni lobbykba tömörülve, felnégyeltetnének s a világ négy sarkára elrettentő példaképpen kiszögeltetnének. A ráncfelvarrás, a szilikon-kúra és a műszempillák korában nem helyesebb volna-e a nénit, mint egy kipusztult, értelmetlen kifejezést eltörölni és helyette a kislányt általánosítani. Akkor végre jogosultságot nyerne a régi műdal: Csak egy kislány van a világon. Hiszen minden nő csak egy kislány lenne. Persze, túl a tréfán, mit nem adna ez a magyar fiatal egy olyan csodálatos magyar varázsszóért, mint az angol „Hi“, melynél csak a hanglejtést, a zenei tartalmat kell változtatnod ahhoz, hogy köszönésed érzelmi hőfokát kifejezd, anélkül, hogy bárkit is megbántanál. A gyakorlati példa után elméleti síkra víve a kérdést: milyen vezérfonalat válasszon az a magyar, aki a társadalmi érintkezés formáiban a megőrzésre érdemes magyar hagyományok és a korszerűség szintézisét keresi? Két választ aránylag könnyen definiálhatunk. Az idősebb emigránsok jelentékeny része valószínű az úriember illemkódexét vallaná a maga számára kötelezőnek. De ha megkérdeznéd tőle az úriember definícióját, akkor zavarba jönne, különösen akkor ha téged nem tart teljesén úriembernek, mert úgy érzi, hogy túl alacsony társadalmi osztályból kapaszkodtál fel. A hazai nevelők, pártvezetők pedig a szocialista ember viselkedési normáit állítanák össze a megfelelő pártbrosúrákból. Nekik még nagyobb problémát jelentene a válaszadás, ha jámbor képpel megérdeklődnéd, hogy 20
