Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 1. szám
Egyetemi Színpad emlékműsorához Pomogáts Béla irodalomtörténész mondott bevezetőt. Az alábbiakban közöljük e bevezető teljes szövegét. —N.K. Poaogáts Béla (Budapest): kós kArüly ünnepén A száz esztendeje született Kós Károly munkásságában egy rövid történelmi pillanatra a reneszánsz alkotó egyéniségeinek sokszínű gazdagsága villant meg. A reneszánsz ember, az európai tavasz egy lelkesítő pillanatában, egyszerre akart író, művész, tudós és politikus lenni, sokirányú teremtő tevékenysége során mégis önmagát kereste, a saját alkotó erejét akarta felszabadítani, a személyiségében rejlő gazdagságot akarta kibontani. Kós Károly is ilyen reneszánsz alkotó egyéniség volt: kezdetben mérnök és művész, később kultúraszervező és politikus, végül író és tudós is. Csakhogy a történelmi pillanat, amely mindezt életre hívta benne, nem a reneszánsz tavasz pillanata volt, inkább a mindent fagyhal ál 1al fenyegető télé, midőn romokban hevert egy ezeréves ország, s ennek az országnak a népe bénult szívvel várta, vajon mit hoz a jövendő. Kós Károlynak ebben a halállal igéző történelmi pillanatban kellett a reneszánsz ember többfelé ágazó munkáját végeznie. Mindig új vállalkozását, mindig új irányba lendülő munkásságát nem a személyiség szabadságküzdelmének s érvényesülésének mindent elsöprő vágya magyarázta, hanem a közösségi szolgálat erkölcsi fegyelme, az a bensőleg vállalt történelmi küldetés, amely mindig új feladatoknak az elvégzésére késztetett. Kós Károlyból így lett büszke épületeket tervező mérnök után közéleti férfi, népi politikus, könyvnyomtató művész, regény- és drámaíró, falusi templomok restaurátora, gazdasági szakíró, mindannak tudósa és mestere, aminek gondozásával, elvégzésével egy vszélybe került emberi közösség: az erdélyi magyarság megbízta. A történelmi tél baljós csillagzatának vonzásától ö és társai — Aprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kuncz Aladár, Tamási Áron — szabadították meg az erdélyi magyarságot. Következhetett a kulturális "újrakezdés" nehéz küzdelmekkel járó, mégis közösségi öntudatot építő időszaka, jöhettek a nemzetiségi önkeresés és erőgyűjtés termékeny évei, valóságos erdélyi magyar reneszánsz, amely a fejedelemség "tündérkertje" és a reformkor nemzetet teremtő munkája után ismét megmutatta az erdélyi magyarság élniakarását és alkotó szellemét. A történelmi tél puszta országából emberi közösség emelkedett fel, és ez a közösség építeni, alkotni akart. Mintha volna abban valami jelképes sejtelem is, hogy az erdélyi magyar "újjászületés" bátor organizátora, a reneszánsz ember: Kós Károly decemberben született, a tél mélyén, mindön üres és szürke az ég. Decemberben fordult nagyot a sorsa is: a magyar államvasút utolsó szerelvényével indult Kalotaszegre, hogy családjával együtt töltse a karácsonyt. Csúcsán már román katonák fogadták, mindenki visszafordult Budapestnek, ő egyedül folytatta útját Erdély felé. Választania kellett: Magyarországon főiskolai katedra, biztos megélhetés, Ígéretes pálya várta, Sztánán néhány hold sovány föld, anyagi gondok, bizonytalan jövő és bódult nép, széthullott közélet, amely elveszítette irányt mutató csillagait. Kós Károly merész szívvel és áldozatos hűséggel választotta Erdélyt otthonának. A maga történelmi küldetése, amely egyszersmind emberi sorsa lett, mindenestől betöltötte hosszú és munkás életét. Nyomtató dúcokat készített, népmozgalmat szervezett, könyvkiadót alapított, folyóiratot szerkesztett, nemzetiségi programokat, regényeket, művészeti tanulmányokat írt. Egy magára maradt nemzeti közösség őbenne találta 6
