Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 1. szám
TÖRTÉNELMÜNK Éltitfl J. Lijoi (Portland)i EZERNYOLCSZAzNEGYVENNYOLC, TE CSILLAG (Ünnepi beszéd, Vancouver, B.C., 1984.111.11.) Kedves Barátaim! — Őszinte örömmel fogadtam el a meghívást, hogy a 136. március 15-ét együtt ünnepeljem veletek. Vancouver magyar közössége régóta kedves számomra, nemcsak az itt élő jóbarátok s a múltkori meghívások miatt, hanem mert évek óta szemmel követem az itteni magyar sorsot, s tetszik, amit látok: egy sokszínű, egészséges kis magyar társadalmat, mely mintha bölcsebben élne sok más, nagyobb településünknél. Sokmindent tesztek, amire büszkék lehettek; pl. e március 15-e is azt mutatja, hogy ti még őrzitek ennek az ünnepnek a hagyományát, noha sok helyen már kifakult pirosa a magyar kalendáriumból: odaát rárendezték április 4-ét, ideát meg a háttérbe szorította október 23-ika. Mindkettő érthető: március idusa idegesíti az új Bécset, októbernek pedig még aktuális politikai tartalma van számunkra. Már évforduló, már a megemlékezés napja, de még nem igazi ünnep, mert még nem a történelemé. Március 15 viszont már tiszta jelkép. Szerb Antal, a nagy irodalomtörténész még joggal gúnyolódhatott a gyerekkorabeli közfelfogást illetőleg Így: a magyar az, ami nem osztrák. De ma már teljesen értelmetlen volna március 15-ét osztrák- vagy Habsburgéi 1enes ünnepként megülni. Sőt: seine kaiserliche Majestät, Franz Josef der Erste, akinek nevében aradon akasztottak, a jó öreg Ferne Jóska képében él tovább nemzeti mitológiánkban, s a Bach név is csak zeneszerzőt s nem korszakot jelent. Az eseményeket, a szerepeket s a szereplőket jelképekké tisztította a történelmi távlat, s az érdekes az, hogy mint az egyéni tapasztalattal, úgy vagyunk kollektív történelmi tudatunkkal is: a kimagasló eseményekből csak az marad meg bennünk, ami szép, csodálatra méltó, ami nagy, tiszta és nemes volt, korszakaink árnyoldalát pedig elfelejtjük. Ez talán jó, hogy így van, de az a veszély benne, hogy a jelképek könnyen üres klisékké válhatnak. Elvonatkoztatva a történelemtől mit is jelentsen számunkra a Talpra Magyar!? És mit március 15-e az 1848-as évszám nélkül? Jót tesz, mert tartalmat ad a jelképeknek, ha néha-néha visszatekintünk, s megpróbálunk — ahogy lehet — a szereplőkkel együtt újra átélni egy-egy pillanatot. Petőfi Sándor így ír naplójában 1848 március 17-én: A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre továbbharapózott, végre Bécset is fölgyujtotta, Bécset!...és ti folyvást lelkesedtünk ugyan, de nei mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd, és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésen inditványoztatott, hoyy a tizenkét pont peticióképen fölnyujtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgyhogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt... micsoda nyomorúság kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!... a fejedelmek úgysem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni. Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondá el eredményét vagyis 23
