Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 2. szám

TÓTH CSANÄD (1936-1983)

Mintha tegnap lett volna, emlékszem egy őszi napra 1946-bol, amikor először rendezte el a pannonhalmi osztályt Faggyas Edvin osztályfőnök úr, s az a hullámos szőkehajú kisfiú került mellém a padba. Tóth Csanád vagyok — mondta, s mosolyából láttam, hogy jó barátok leszünk. Tavaly, 36 év után, Csanád megint meglátogatta a pannonhalmi alma matert, Theodore M. Hesburgh, a Notre Dame elnökének hivatalos kísérőjeként utazott a Pápához, s ő vette rá a pannonhalmi kitérőre. Csanádot itt is csalódás érte. Hiába igyekezett e fontos kapcsolat létrehozásán: a formális bejelentést hiányoló Apát nem fogadta a Bécsből autón érkező Hesburghot.

Mintha tegnap lett volna, emlékszem egy másik napra is, 1958 júniusában, amikor megtudtuk, hogy kivégezték Nagy Imrét és társait. Elhatároztuk, hogy elfoglaljuk a new yorki szovjet ENSZ delegáció épületét, s a diplomáciai védelmet élvező területen létrehozzuk a Szabad Magyar Kormányképviseletet az akkor még élő Kéthly Anna vezetésével. Több ezren lehettünk, amikor megindult a roham az épület kapúit védő rendőrkordon ellen. Már-már áttörtünk rajta, amikor rohamra indultak a lovasrendőrök. Csanád mellettem. Egy másodpercre elémvillantja öklét. Tenyerében egy tojásméretű ko, rajta egy tintával írt szó; "Apámért." (Édesapját, Tóth László újságírót felakasztották, mert kutatni merte a Mindszenty perben használt kábítószerek forrását.) Rohamunk persze sikertelen volt, s vagy egy tucatnyian a new yorki börtönben végeztük a napot. Egyszemélyes kis betonfülkéink egy hosszú folyosóra nyíltak. Az ajtókon lévő beszélő ablakokon keresztül tudtunkbeszélni egymással. Először arról beszélgetünk, hogy mit csináltunk rosszul, majd arra terelődik a szó, hogy miként fogjuk majd legközelebb jól csinálni. Ügy éjfél felé már csendesedik a folyosó. A villanyt rég eloltották, aludnunk kellene, s ekkor Csanád elkezd a csendben Villont szavalni. Lassan, mintha csak magának mondaná, először az Akasztottak Balladája, aztán a Haláltánc ballada, majd egymás után a többi, végig, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy ezt az éjszakát alvás helyett ViUon verseivel töltsük, s még ennél is természetesebb, hogy azokat egy magyar diák kivétel nélkül mind tudja fejből. Másnap kiengedtek, s ugyan "büntetett előéletét” attól kezdve végig vállalnia kellett, Csanád indult a washingtoni fogadásra a MEFESZ képviseletében.

1958 december 27-ére is úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Az esküvőnk után igyekeztünk New Yorkból ki Connecticutba, ahol egy barátunk pár napra kölcsön adta a házát "nászutazás" céljaira. Minket — az ifjú párt — Csanád szállított a "Leprán", vagy legalábbis így emlékszem a nevére szétesőfélben levő 20 $-os kocsijára. Mire megérkeztünk, már vagy tíz MEFESZ-es volt a házban, s nem is kell mondanom, hogy nászéjszakánk emlékéhez szorosan hozzátartozik Csanád és a tucatnyi többi ott horkoló haver hangzavara.

Mintha tegnap lett volna, emlékszem arra is, amikor 1961-ben az ÉMEFESZ elnökévé választotta Csanádot, majd később arra is, amikor Vance külügyminiszter fordítójaként elkísérte a Szent Koronát hazatérő útján. Emlékszem arra is, amikor pár évvel ezelőtt, először jött el Csanád az ITT-OTT konferenciára, s ízlelgette a régen felejtett nótákat, elevenítgette a homályosodó emlékeket. Bizony sokmindenre emlékszem, van mire emlékezni. Utoljára idén februárban a külúgyminisztériumi fogadáson találkoztunk személyesen. Mint mindig, most is jó hírrel fogadott. Örömmel újságolta, hogy megismerte az első magyar érzésű embert a jelenlegi kormányban. Nagy szó volt ez Csanádtól, mert az orosz tankok árnyékában besompolygott kádáristákat ő is ugyanolyan quislingeknek tarló