Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 1. szám

életben általában nem tudtak olyan jól érvényesülni, mint utánuk az 56-os tizen- s huszonévesek, s így közvetlen hatásuk az amerikai közvéleményre alig lehetett, bár ez sem egészen biztos. Ha azonban azt nézzük, mi lett gyermekeikből, akiknek többsége az itteni világba jól beilleszkedve is megmaradt magyarnak, sőt gyermekeit is annak neveli, akkor több jő szét s nagyobb megértést érdemelnének Magyarországon, mint amit kapnak. Az ember nem szívesen tűri, ha apját-anyját sértegetik. Ez is az imedzs kérdéséhez tartozik egyébként.

1956 tavaszától kezdve egyre sűrűbben foglalkozik az amerikai sajtó Magyarországgal, egyre többet hall felöle az amerikai társadalom rádión (ami akkor még a legfontosabb hírközlő eszköz). 56 októberétől 1957 tavaszáig azután alig van nap, hogy ne olvasná, hallaná a "Hungary" és "Hungarian" szavakat az egész ország, s hogy ne látna valamit magyarvonatkozásban a moziban vagy televízión. S közben megjönnek a fiatal magyarok ezrei. Nem politikai emigráció, vagy nem olyan politikai emigráció az övék, mint a 45- ósöké, hanem menekvés egy rossz, embertelen állapotból. A 45-ös azért jött el, vagy azért nem ment vissza, mert világa, életformája — akár a fehéroroszoké hajdan — megszűnt. Az 56-os azért jött, mert világa nem szűnt meg, és mert mostvagysoha eljöhetett. Ok nem "ex-enemyk" hanem eleinte dédelgetett hősok, bár csak igen kevesen forgattak közülük fegyvert. Fiatal koruk, tanulékonyságuk, sok esetben már magukkal hozott kész, vagy félkész szakképzettségük a garancia arra, hogy rövid időn belül jól megtalálják a helyüket. Az amerikai bűntudat is gyümölcsözik nekik: aránylag rossz a gazdasági helyzet, de preferenciával kapnak állást, ösztöndíjat. Magam 18 személyt vittem Camp Kilmerbőlegyohioikisvárosba egy, a Greyhound cég által ingyen rendelkezésünkre bocsátott autóbuszon. Jól elhelyeztük mindet,- én pedig, mivel tovább tanulnom nem volt miből, kisvártatva beálltam katonának.

A jobb beilleszkedéssel nagyobb fokú elszóródás is jár. 1956 óta nemcsak tudják A- merikában, hogy van egy Magyarország, s hogy kb. hol, de nagy a valószínűsége annak, hogy az átlag-amerikai ismer is valakit, akit magyarnak tart, mert alig van olyan valamirevalótelepülés, ahol ne élnének magyarok, magyar származásúak, ha csak kevesen is. Az is adódik ebből, hogy az 56-osok minden más magyar emigrációnál nagyobb arányban kötöttek vegyes házasságot (amit persze az is magyaráz, hogy sokkal több volt köztük a fiatal férfi mint az anyányi leány). Gyermekeik többsége nem tud magyarul. De az imedzs szempontjából ez az integrálódás jó: a magyar származás tudata megvan a magát már amerikainak érző gyermekben, az oda-is-tartozás érzése pedig sokszor bámulatos fokon mutatkozik az amerikai házastársban. Részben ennek köszönhető bizonyára, meg annak, hogy 56 óta magyarnak tartja magát sok olyan magyar származású, aki azelőtt szívesebben nem szólt róla, hogy a legújabb amerikai statisztika szerint az Egyesült Államokban 1980-ban kereken másfél millió ember vallotta magát ill. gyermekét magyarnak vagy legalább magyarnak is. Ez pedig olyan érték, ami még kiszámíthatatlan hasznot jelenthet számunkra a jövőben.

1956 varázsa magyar körökön kívül eltűnt. A szemtanúk maguk tapasztalhatták tavaly, hogy a sajtó—rádió—televízió számára egy évforduló nem híranyag. Cronkite 56-os dokumentfilmjét már csak magyar ünnepélyeken vetítik, s az akkori besztszellerek — The Bridge at Andau. No More Comrades, stb. — rég ott porosodnak a könyvtárak polcán. De a riporterekben megmaradt a magyarok iránt bizonyos szimpátia. Majdnem örömmel jelentik, hogy jobbra fordult azóta Magyarország sorsa, gazdasági sikereinket lépten-nyomon megdicsérik, s ez jó, még akkor is, ha csak kontrasztképpen teszik, más országokéhoz hasonlítva. Jó a sajtónk, jobb talán, mint valaha. De ne bízzuk el magunkat. Nem ma-30