Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
PIPAFÜSTNÉL — Te, én ismerem azt a társaságot — mondja haverom nevetve —, nem kell őket komolyan venni. Argentínáról van szó, a falklandi krízis kezdetén. Barátom sokszor megfordult Buenos Airesben, o csak tudja, miről beszól. Én azonban sohasem jártam azon a tájon, s ha néha találkoztam argentinnal, legtöbbször az se az volt, hanem olasz, német vagy magyar és csak egy-két esetben valódi "bennszülött", spanyol vagy baszk. Nem ismerem hát se Argentínát, se népét, mégis azon veszem magamat észre, hogy helyeslőén osztozom barátom lekicsinylő nevetésében. Ügy látszik, három évtized alatt annyira magamba szívtam az amerikai társadalom anglofil szellemét, hogy észrevétlenül én is angolbaráttá lettem. Nincs mit csodálkozni rajta. Az Egyesült Államok polgára, bármilyen származású, az angol nyelv és az alapjaiban angolszász kultúra révén, melyekben benne él és melyek benne élnek, otthon van Londonban, számára Anglia nem igazán külföld. Míg ez a vonzódás nem zavarja az ember tárgyilagosságát, ítélőképességét, nincs is benne semmi kivetnivaló. De a fenti eset kapcsán, majd a dél-atlanti háború kitörtét követően be kellett látnom, hogy túlzottan drukkolok az angoloknak, és hogy csupán a környezetemtől átvettüres gőg beszél belőlem mikor másokkal együtt én is fennhangonhirdetem, hogy az angolok úgy elf enekelik majd Argentínát, mint valami taknyos gyereket. Ennek a jóslatnak ugyanis nem az a belátás volt az alapja, hogy Argentína politikailag, gazdaságilag és katonailag gyengébb az Egyesült Királyságnál (mert mindez igaz), hanem valami olyasféle érzés, hogy maga az argentin nép műveltségben, fejlettségben, érettségben, jellemben, vagy — mondjuk csak ki a manapság kimondhatatlant: f a j i 1 a g alacsonyabb rendű az angolnál. "Owadsome Power the giftie gie us, to see oursels as ithers see us" — írta a skótok nagy költője, Robert Burns. Vagyis; bárcsak megajándékozna valamely égi hatalom azzal a képességgel, hogy mások szemével láthassuk magunkat. Nos, ami az egyéni gyengéket illeti, Burns kívánságát azóta se teljesítették az istenek. A nemzeti gyarlóságok meglátására azonban nekünk, kétél tűeknek rég megadatott a "giftie", hiszen én pl. ha kell amerikai, ha kell magyar szemmel nézegetem ezt a csodaszép világot, s benne magamat is. Nincs is talán a pszichiátria tárában olyan szer, mely e vonatkozásban biztosabban rávezetné az embert a valóságra. Most is másik énem, a magyar, térített magamhoz. Mihelyt észrevettem orromon az angol pápaszemet, azonnal félretettem, s íme, Argentína minden tagadhatatlan csorbája mellett szinte csakolyan szimpatikussá vált előttem, mint ellenfele. Nem a kormánya, persze, hanem nálunk lenézett népe, mely összetételében éppenúgy európai bevándorló, mintáz észak-amerikai, mégha ezen belül kissé más is a keveréke, s melynek műveltsége is éppúgy európai eredetű, mint az itteni. Hogy ennek színezete germán, annak meg latin? Ha az ember csak egy kicsit is ismeri Európa történetét, nem mondhatja egyiket se jobbnak, dicsőbbnek, életképesebbnek a másiknál, pláne ha mindkettőt kívülről is szemlélheti. Egyébként nemcsak fölöttünk változnak a csillagok. Argentína csatát vesztett. Katonai vezetése részben kitűnő, részben silány volt, diplomáciai biztosítása hol briliáns, hol naív. A vezérkari kormány helyzetértékelése csak részben volt téves; a vállalkozás nem volt eleve annyira reménytelen, mint amilyennek utólag látszik. Az argentin légierő kitett magáért, a haditengerészet — ha felszerelése ócskaságát beszámítjuk—szintén,- a hadsereg nem, de csak azért, mert sohasem szánták komoly harcra. 4
