Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
IN MEMÓRIÁM GYÉKÉNYESI GYÖRGY LÁSZLÓ Kevés ember emlékét őrzöm a szívemben olyan őszinte szeretettel, mint Gyékényesi Györgyét, akivel a baráti kapcsolatunk a felsőausztriai Ranshofen község határában létesített Waldlager nevű menekülttáborban kezdődött s tartott mindaddig, míg ő a viszontagságos életküzdelemben meggyengült életenergiáját — az öregkor törvényeivel nem számolva — túlzottan igénybe vette s kifáradt az élők világából. A Waldlager magyar lakossága (mintegy 6-700 személy) Magyarország területének minden részéből és különböző társadalmi rétegeiből tevődött össze, s a bábeli zűrzavar közepette egyik önkéntes és önzetlen kultúrorganizátor Gyékényesi György lett, akinek a neve hamarosan fogalommá vált a lágerlakék körében. Iskola-alapíté bizottságot szervezett, aminek révén létrejött az elemi és gimnáziumi oktatás,- a tanítás munkájában is aktív részt vett; dalárdát szervezett és vezetett; műkedvelő szmészgárdát toborzott (több hivatásos színész közreműködésével), s egyáltalán akultúrélet minden területén tevékenykedett. Ám ebből az erkölcsi érdemen kívül semmi hasznot nem hozó sokféle tevékenységből a hattagú családot fenntartani nem lehetett, tehát a műkedvelői borbélymesterséghez fogott, s ebben olyan ügyességre tett szert, hogy még az igényes amerikai katonafejeket is dicséretesen frizírozta, s így kereste meg a család életszintjét egy fokkal a nélkülözés szintje fölé emelő jövedelmét. Gyékényesi Gyurkát műveltsége, józan életszemlélete, kiegyensúlyozott kedélyvilága, férfias helytállása, arcán a jóság örök mosolyával, vonzó egyéniséggé mintázták, s hiszem, hogy ha akadt valaha az életében olyan valaki, akinek a szemében ő ellenszenves vol,t, az csak rossz ember lehetett. Felejthetetlen az az őszi este, amikor együtt, hétkilométeres utat gyalogolva, bementünk a városba a színház évadnyitójára, Lehár "Mosoly országa" c. operettjének előadását megnézni. Elbűvölve a magyar színpadról ismert darab osztrák változatának pompás szmművészi teljesítménytől, a "hazafelé" vivő úton, a kedves élmény hatása alatt egy jó darabig a még mindig a fülünkbe csengő "Ne sírj, ne sírj, bolond szivem" ütemes dallamára lépkedtünk felüdült lélekkel. Aztán, magától értetődően, rátértünk a két ország kul túrsz íhvonalának összehasonlítására, majd a két ország mindenkori viszonyának történelmi mozzanataira, úgyhogy barakk-palotáink előtt búcsúzva, meleg kézfogással fejeztük ki kölcsönös élményeink örömét. Örömömre Amerikában is elérhető távolságra kerültünk egymástól. Mikor Clevelandban először találkoztunk, Gyurkát alig ismertem meg, olyan hatalmas bajuszt eresztett időközben. Kérdésemre, hogy hol és mit dolgozik, egy kicsit restellkedve felelte, hogy egy lekvárgyárban. A bajusz és a lekvár asszociációja rákényszerítette a tekintetemet a lelógó harcsabajuszára, őészrevette, s megértőén jóízűt nevettünk azon, amit mind a ketten gondoltunk .... De lekvár ide, lekvár oda, Gyurka mégis három, Ph.D.-t szerzett, s egy kereskedelmi főiskolát végzett gyermeket nevelt, akik közül a legidősebb, az ő nevét viselő Gyurka, aki költeményeiben mély átérzéssel adott hangot örökölt magyarságtudatának és igazságérze18
