Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
Csapó Imre (Vancouver, BC): KÖSZÖNTŐ (Elhangzott a soproni főiskolások 1957-es évfolyamának 25. találkozóján) Kedves Barátaim! — Bevallom, szorongó szívvel és mély, baráti szeretettel állok elétek, hogy a nyugati államokba települt diákok nevében megköszönjem kedves meghívásotokat erre a magasztos és számunkra oly sokat jelentő alkalomra, a 25-éves találkozóra. Ügy érzem, hogy a történelem láthatatlan keze érint meg valamennyiünket, amikor kimondjuk ezt a két szót; itthon vagyunk. Mert a mi évfolyamunk történetének és Egyetemünk történelmének ugyanúgy része már, hogy elmentünk és az is, hogy most újra együtt lehetünk. Az, hogy hazajöttünk és köztetek vagyunk olyan nagy közös öröm, amelyet nehéz szavakba önteni. Olyan élmény ez, melyet a lélek tud csak igazán felfogni és maradandóvá formálni. A szív, az érzelem, a baráti tekintet helyettesíti ilyenkor a szót. Kedves Barátaim! Huszonöt év nagy idő. Azóta mennyi minden történt! Miénk volt a legidősebb évfolyam, melyet Sopronban ért a történelem vihara. S hogy fiatal fejjel anyny ián elmentünk, annak nagyon sok és összetett oka van, és kinek-kinek más. Egy azonban bizonyos; ilyen gyenge magyarságtudattal, ilyen silány közösségi—nemzeti tudattal, ilyen sekély hazaszeretettel, mint amilyen a miénk volt, még nemigen nőtt fel magyar nemzedék. S hogy ez, mint fontos tényező, hozzájárult a tömeges kivándorláshoz, az ma már nem feltételezés, hanem olyan történelmi tény, amely a mai nemzedék számára komoly figyelmeztetés lehet. Mi mentünk! Túl a tengeren. Szívünkben a jobb iránti vágyakozással, lelkűnkben az ismeretlen iránti kétségekkel, és fülünkben Tompa Mihály költőnknek a Kossuthemigrációhoz intézett szavaival: "Ha hallanád szavam, tudom mit éreznél: Szívet cseréljen az, ki hazát cserél." Űj haza, új Alma Mater fogadott. Jól bántak velünk. Mindenki, az is, aki nem végzett, jól beilleszkedett és anyagiakban nem szűkölködött. Többen, és nagyobb arányban mint a kanadai hallgatók, továbbtanultak, s ma már fontos pozíciókat töltenek be a gyakorlatiélet, a kutatás és a tanítás különböző területein. Olyanok, mint jómagam, akik szakmát is cseréltünk, igazán nem számíthatunk az örök firmaságra. Lettünk soproni "dicső firmák"-ból szürke filiszterek. A magyar emigrációs társadalmi életbe viszonylag kevesen és későn kapcsolódtunk be, de egyre nő az érdeklődők köre. Általában azok közé tartozunk, akik a szellemi haza, a határok nélküli haza megalapozásán munkálkodnak. Hisszük, hogy a világ magyarjai számára vannak osztatlan, oszthatatlan és közös magyar érdekek. Hisszük Csoóri Sándorral és Mészöly Miklóssal, hogy "ezeket az érdekeket lehet jól és sokféleképpen roszszul képviselni. Egy biztos; távlatilag végképp semmire se vezet, ha különböző kapcsolatainkban . . . előfeltétellé tesszük a szemléleti- ideológiai' felzárkózást' . Aminek egyedül lehet csak értelme; önmagunk lehető legdemokratikusabb cseréjének a biztosítása." Kedves Barátaim! Mi szívből örülünk eredményeiteknek, jobbléteteknek, sikereiteknek, az ésszerűbb gazdálkodásnak és a humánusabb vezetésnek. Gyakran veletek együtt kesergünk és nehéz szívvel gondolunk a világmagyarság még máig megoldatlan sorsproblémáira. A mintegy 16 milliós magyar etnikumnak minden harmadik tagja az ország 27
