Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
E drámaian sarkított költészettel szemben Thurzó Lajos „derűs” egű tájleíró lírája egy megbontott harmóniát igyekszik visszaállítani. Nála a táj önmagát jelenti, költészetének áradása van, az apró megfigyeléseken alapuló részletek érzékletes képsorozatokban „állanak” össze verssé. Ragyog a nap,nevet az ég, a szellő leng, nyári hó a tengeri arany gyümölcsét bontogatja. Oly meleg van, hogy majd elég két fal között a pók csodás fonatja... (Nyári ég alatt) Ez a természetes derű a költőre is ráragad, aki része a tájnak, jelenléte kitágítja a vers horizontját: Ó, megölelek itt mindent: a nádast, a füvet, árok karikás vizet, libbenő lusta gólyát, méheket, trillázó kis zenészeket. kibomlik felettem még jobban a nyári ég ahogy ülök a parton vagy a pántlikás kis utakat járom. . . Költő és táj szimbiózisban él, mely megbonthatatlan. Thurzó költészete azonban problémamentes, kizárja a világ ellentmondásosságát; egy „szelet” valóságot ragad ki belőle, amely kijelöli költészetének korlátáit is. Kétségtelen azonban, hogy eredeti képekkel gazdagította a vajdasági magyar irodalmat: Csavargó, apró, vad szelek görbe ágain a fának tollas kis mohát ciháinak . . . s legdrágább remény a fény, mely a vajas földek hátán villan... (Országúton) E képek meghittséget sugároznak, a vers egészének alárendelve viszont idill-mozzanatokra esnek szét. Thurzó verseiben a legerősebb talán a helyi színezet; hagyományos tájleíró versei / A Tiszánál, Dubrovniki vár/ a táj jellegzetességeit retrospektiven elevenítik meg. A sablonos befejezés azonban sok helyütt a vers egészének esztétikai hatóerejét tompítja: szunnyadó Tisza-tájon mégis új idők, szebb holnapok fénye világít. . . (Tiszánál) 35
