Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
Az Új Symposion nemzedék kiemelkedő prózaírója Varga Zoltán, akit ugyancsak a lelki folyamatok érdekelnek elsősorban. Nagy élménye a magány volt, ennek ihletében fordult az emberek felé: Magányosnak lenni annyit jelent, mint arccal az emberek felé forfulni, mindaz iránt, ami bennük lejátszódik, hiszen az utóbbi a lényeg, a többi csak külső vetület. Egész eddigi művészetének ez a felismerés vált tengelyévé. Gion Nándor műveiben az álom-valóság ellentétpár az ún.,,direkt ’’módszeren keresztül nyilvánul meg. Ő valójában ellen-regényt írt, a regény-időt az írás-idővel egyenlítve ki, ilyenformán a regény epizódjai, állóképei és statikus jelenetei is a mozgás, történés benyomását váltják ki. Az író a hétköznapinak irodalmi megjelenési formáit kutatja. Tények közlésére szorítkozva, a költőit az ilyen informatív részletekből csalja elő. Példa erre a Virágos katona c. regénye, melyben jól kitapintható hőseinek társadalmi determináltsága. Gionnál a gyerekkor-képzet menekülés a valóságból, mely sajátos törvényszerűségekkel rendelkező külön világba vezet. Gion számára a gyerekkor örökké létező világ, mely idővel csak felerősödik az emberben. Az emlékek ihletének állandó kiapadhatatlan forrását jelentik, melyek prózáinak állandó világához, Szenttamáshoz kötődnek. A Gion-féle költőiség regénye a Kárókatonák még nem jöttek vissza melyben a költőiség nem a formán, hanem a regény koncepcióján keresztül nyilvánul meg. VI. A táj „külön akcentusa” A kortárs-klasszikusok nemzedéke Gál László, Debreczeni József, Thurzó Lajos és Zákány Antal pályája felöleli századunkat, igényes költészetük ma már hagyomány, mely felkínálja a talajt a fiatalok lázadásának. E nemzedék költői attitűdje a szubjektív önvizsgálódás, mely önkéntelenül is az egzisztenciális fontosságú problémákra irányul. A létbizonytalanság, a tájba való kapaszkodás, lebegő jelenlét verseiknek határozatlan hátteret kölcsönöz. Gál Lászlónál a sötét alaptónust a rozsdás esték adják meg, az ő verseikben örökös ősz van, mely a költőt fázós összébbhúzódásra készteti: S fejemen az ősz, lombhullás... (Hét muskátli) Nehéz napok, a világ is megőszül Rettenetesen megőszült ez az ősz (Ősz) 32
