Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
ihaj-tyuhajban mint a szalmaláng, semmit sem mondva azoknak, akiknek elegük volt már a nagy szópuffogtatásból.” Ilyen veszélyek nem fenyegetik a szerzőt, akinek "rendhagyó jegyzetei a diaszpórából" olyan független szellemről tanás kodnak, aki az olvasó szemere lobbantja a maga megalkuvás-iránti-undorát — ha netán az olvasó megalkudni készül — és aki a némethlászlói szerepjátszás meggyőző beleélésével, nyüt színen élőnkbe tárja költői megrendül éseit, elbizonytalanodásait—megtorpanásait. Zas Lóránt negyven éves (NJontaigne mégegyszer ennyit kért a Gondviseléstől, hogy művét befejezhesse) és ha igaz, hogy az ember hétévenként sejtről-sejtre kicserélődik, ki tudja, hová nem sodorja a végső tisztázás láza, hány heveny fertőzést kell kiizzadnia, amelynek válságpontjáról azt hitte, holmi filozófiai alapvetés hasadó hajnala? De mindig tudni fogjuk, intellektuális becsületesség vezérli és nem a szellem önámítási manőverével állunk szemben. Ma is emlékszem, valósággal "berobbant" dolgozószobámba, különös és eredeti kötetével, amelynek — már a találós címben — maga a verspróza elősző ad értelmet. Integritását legalább annyira értékeltem, mint azt a bátorságot, amely ebben a hiperesztéziás, neuralgiás emigrációban már-már a "háló nélküli trapéz mutatvánnyal" határos. Csodáltam integritását, hogy ennyire tűzönvizen keresztül hű akar maradni önmagához,- és csodáltam bátorságát, hogy ennyire habozás nélkül nyúl a legkényesebb témákhoz s ki meri mondani azt, amit sokan közülünk gondolva is csak szemlesütve mernek. Vagy csak körülírnak. Vagy elkennek. Vagy agyonhallgatnak. Pillanatig sem kétséges, hogy Zas Lóránt e naplójegyzetei, tárcanovellái, költői szövegei a friss élmény hatása alatt, az első lelkendezés pillanatában fogantak; és annak, aki élesszínesen, bartókosan hangszerelt vezérkönyvét végigköveti, feleletet ad a "merrehová—honnan—miért—kivel" ezer és egy kérdésére. A cikázva menekülő huszadik századi embert látjuk, a börtönt, a befogadótábort, a fészekrakást, a családalapítást, az intellektuális nemesedés és kiteljesedés küzdelmét, vészreakciót és boldogságeláradást, szorongást és megkönnyebbülést, hódolatot és kihívást a kortársi kavargásban; és mindezt a nagyenergia-töltésű embereknek ama rendíthetetlen optimizmusával, amely kivált megragadja a magamfajta megrögzött, nemzedéki pesszimistát, hogy már szinte balzsam életem sebére. Zas Lóránt "Erdély" c. versében (Napnyugat. 1978.IV.21.) azt írja;"ez a nép, melyről megfeledkezni látszik az Isten." De hol van az a nép — kérdem én — csak egyetlen is, ezen a bolygón, vagy egy másik bolygón, ezerszámra, a nép, amelyről az Isten nem "megfeledkezni látszik"? Messzevezető teológiai kérdés lenne, azt feszegetni, hogy nem "isteni mesterséghez tartozó" nagyságos attributuma-e ez a nagy-nagy feledékenység? Jómagam immár nem tudom elképzelni másmilyennek, mint aki tulajdon teremtésének hátatfordítva él és az ősközöny felhőin lebeg; de azért szívszorongva figyelem a szerző optimizmusának vezérlő csillagát, kivált az "Üveg" és az "Űtirány" ciklusokban, amelyekben élete kemény iskolájáról tudósít. Egymillió embert sajtoltak át a börtönök, munkatáborok húsdarálóján, de addig, amíg Fehérváry István ki nem adta a Magyar Gulágot, csak az ilyen költői jelentéstételből tudhattuk meg, milyen is az élet a börtönköztársaságok pincevilágán: milyen volt akkor és milyen most. Dalnoknak—lócsiszárnak élnie kell s ha Zas Lóránt a tiszán-inneni, tengerentúli ügyes opportunistáknak tartogat is egy-egy oldalvágást, rokonszenves, sőt szeretetreméltó költői naívság, hogy akad valaki, aki magára veszi; viszont rendkívül éles megfigyelés, hogy a mai Magyarország merev osztálytársadalmában amilyen csekély a mobilitás, oly kevéssé számít ma már előmenetelnél, hogy valaki milyen káder (173. old.) — s ez már-már illusztráció ahhoz a tételhez, hogy az elit a helyén marad. És amilyen ijedelmesen bolygatja a szerző az olyan lehangoló "családi titkokat," amelyek még az emigrációban is tabuszámba mennek, olyan megrendítő ingerült "odamondása" fogadott hazájának, Amerikának; s ha az ilyesmiben illetéktelennek érzem is magam, valahogyan Zas Lóránt tárcái, történetei 35
