Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
hogy igen, ugyanabban van. Ez a külpolitika olyan irányt vett, amelyik nagyon nyugtalanította a nyugat-európai szövetségeseinket. Egy USA—Szovjet szövetkezés veszélyét érezték, mely a világ kormányzására tört. A Carter-érában ilyen elméletnek nyoma sincs. Carter Moszkvát sem partnerként, sem egyenrangúként nem kezeli, Ellenkezőleg, úgy kezeli Moszkvát, mint egy hátramaradt és zsarnoki társadalom központját. És ha már a pozitívumoknál tartunk, ne felejtsük el, hogy bármily értelmetlennek és egzotikusnak tűnnek is a kisebbségi jogok a magát "olvasztótégely"-nek tartó Amerikában — bár sokak szerint inkább vegyessalátának, "tossed saiad"-nak mondható —, a népek önrendelkezési jogát, legnyomósabb érvünket fennmaradásunkra, először Wilson elnök fogalmazta meg. Magyar részről szokás lekicsinyelni a wilsoni pontokat, sokan azt állítják, hogy az 1920-as béke teljesen meghamisította azokat. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy pl. Bibó István most megjelent angolnyelvű művében a wilsoni elveknek tulajdonítja, hogy Trianonban Magyarországot nem osztották egyszerűen fel a szomszédai közt! Ha Wilson elvei ma nem is szerepelnek kormányprogramként, remélnünk kell, hogy az Egyesült Államok elnöke (ha nem a jelenlegi, akkor az utóda) egyszer az "emberi jogok" kategóriáján túllépve megint a népek önrendelkezési jogát nyilvánítja majd külpolitikája alapjának. S tesz is érte valamit. Összefoglalva; hírünk Amerikában gyökeresen megjavult az elmúlt negyedszázad alatt. Sátorban lakó cigánynép vagy nácicsatlós helyett atomtudósok, nagy zenészek, szabadságharcosok népe lettünk. Mindez azonban nem elég az üdvösséghez.— 20 T
