Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám
Éltető J. Lajos (Portland. OR); ANYANYELV ÉS VALÖSAGSZEMLÉLET assTrírrjr:: ^;ig/j.g.aar.:..i,.íJLll,g^BsuT.:T.r%iB,.rag.,.",jr.i!ii:^{r,,!!aivaril'.v.,,.T?aagriaarj.gagavs,r:aj^sa; (Elhangzott az Anyanyelvi Konferencián 1981.8.6-án és Lake Hope-on, 8.27-én.) Tisztelt Konferencia! — Bevallom, amikor arra kértek fel, hogy az "Anyanyelv és valóságszemlélet" témájához szóljak hozzá, először nem tudtam, mit értsek ezen, mert e szavak párosítása rendkívül mély nyelvfilozófiai meggondolásokra vezethetné egykettőre a magamfajta embert, de úgy éreztem, az ilyesmi nem volna helyénvaló ezen az értekezleten, elvégre itt adva vannak a közös hitben gyökerező filozófiai alapok, azokra kár lenne időt vesztegetni. Beszéljünk csak inkább praktikus dolgokról — gondoltam —, pragmatikus megoldásokat keresve arra a konkrét problémasorra, melynek lényege az, hogy a magyar nyelvet őrizzük ott, ahol veszélyben van, és támasszuk fel ott, ahol már halott. Miután azonban elolvastam a Nyelvünk és Kultúránk legújabb számában a vitaindító eszszéket és meghallgattam egyet-mást itt, ami ezen az értekezleten elhangzott, úgy tűnt, mintha a vezetőség egy része, de még a részvevőknek is egy jelentékeny hányada, túlhaladottnak tartaná az anyanyelvi mozgalom eredeti célkitűzéseit, nem hinne már megvalósításuk lehetségességében. Már az értekezlet elején olyasféléket hallhattunk, hogy — bár mostmár kitűnő pedagógiai módszerre felépített tankönyveink és egyéb segédeszközeink vannak készen vagy készülőiéiben — a magyar nyelv nyavalyáira mégsincs orvosság külföldön, és hogyha mentsisten nem verődik hamarosan űjabb hullám partjainkra, rövid időn belül elnémul a magyar szó Hegyeshalomtól nyugatra. Kapitulál ás ról beszélünk tehát éppen most, mikor miután rossz karddal is megvívtunk száz csatát, végre korszerű a felszerelésünk, amikor már végre várható az utánpótlás, amikor már képzett tisztjeink vannak, és mikor már ellentámadásba lendültünk! De a vezérkar nem tudja, mi történik a rajvonalban. Lőrincze Lajos bevallja, nem tudjuk, az űj anyagokat hol használják és hányán, és hogy volt-e már egyáltalán hatásuk. Sinor Dénes szerint pedig már elértünk egy platót, fennsíkot, de a győzelemnek ez a jelképe számára holtpontot jelent, mert ügy véli, ebben az irányban mostmár nincs tovább, hogy kvalitatív ugrás nem várható már a nyelvoktatás terén. Csakhogy ha már a dialektikánál tartunk, tudnunk kell azt is, hogy a minőségi ugrást mennyiségi fejlődés előzi meg. De fordítva is áll ez; az igazi minőség a mennyiségbe csap át. Nos, ha — mint hisszük — valóban minőségi ugrást képvisel az anyanyelvi mozgalom eddigi kemény munkája, akkor most a mennyiségen van a sor — a keret kibővítésén, vonalaink megerősítésén, több tiszt és altiszt kiképzésén, csapatállományunk feltöltésén. Ha ezt, a mennyiségi fázist, azoffenzívát kihagyjuk, akkor eddigi erőfeszítésünk értelmetlen erőpocsékolás volt csupán. Most meghátrálni, amikor támadni kellene, most megváltoztatni az irányt, amikor egy pontra kellene koncentrálni, most húzódni össze sündisznóállásokba (még ha szigeteknek is nevezzük őket), amikor stratégiai és hadszintéri méretekben kell tudni gondolkodni, nemcsak hiba lenne, hanem egyenesen bűn. De hagyjuk a dialektikának és a hadi művészeteknek a nyelvét és térjünk rá a "valóságszemlélet" kérdésére, amit persze nem platóni, hanem a magyar öntudatosság, az öntudatos magyarság, vagy egyszerűen a magyarságtudat értelmében kell felfogni, örvendetes és dicséretes, hogy a Konferencia ezen az értekezletén eljutott már arra a pontra, hogy erről is nyíltan beszél. Ennek az ügynek az igazi aktivistái, munkásai mindig is tudták, hogy minden a lelkiekkel áll vagy bukik. Természetes, hogy a végcél nem a nyelv, mint ahogy a kultúra sem az, hanem az ember, mindig csak az ember. Ezért tartom fontosnak 29
