Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
Éltető J. Lajosnak: Utolsó "Pipafüstöd" ha nem is csökkentette véleménykülönbségünket, de legalább érthetőbbé tette számomra, hogy miben is különbözünk ? Azt hiszem másként látjuk a prioritásokat. Szerinted legnagyobb gondunk kellene legyen, hogy "haldoklik az amerikai magyar élet," s legfontosabb célunkul azt kellene kitűznünk, "hogy a magyar etnikum legalább olyan életképessé váljon itt Amerikában, mint mondjuk a görög." Szerintem vannak ennél sokkal elérhetőbb, de sokkal fontosabb céljaink is. A mi elsődleges gondunk az összmagyarság duna-medencei jövője kell legyen, ami persze nem zárja ki, hogy az itteni magyar fennmaradáson is munkálkodjunk. Nem gondolod, hogy a mi feladatunk kimondani azt, amit az otthoniaknak nem lehet? Gondolod, hogy Illyés csak véletlenül üzente éppen nekünk, hogy "dörömböljetek" ? Talán a kossuthi emigrációnak is helyesebb lett volna az olaszországi magyar szórvány jövőjén aggódni, mint Kasszandra levelekkel idegesíteni a pesti és bécsi hivatalosokat ? Én nem kívánom kihagyni a mai Magyarországot a "vektorok analíziséből," de az még nem jelenti, hogy a pesti hivatalosok idediktálhatnak nekünk a vasfüggöny másik oldaláról. A Walesák ereje nem számaikban van, az ő erejük a létező legnagyobb erő: az igazság. Tudom frázisnak hangzik, de az eszméket tényleg nem lehet láncra verni, s a pápák erejét sem divíziók adják. A mi legnagyobb erőnk is az eszméinkhez, az igazságunkhoz való hűségben van, s ennek része — Bibó szavait idézve — "hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizz üli meg forradalmunk zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének zászlaja is." Ne haragudj, hogy egy kicsit elkapott az indulat. Nem neked szól. Mi mindanynyian ugyanúgy osztozunk Sziszifusz sorsában, ha nem is egyezünk meg abban, hogy melyik reménytelen sziklának kellene jobban odanyomni törpe vállainkat. — Lipták Béla, Stamford, CT Lipták Bélának: Becsülöm meggyőződésed tisztaságát s hogy ifjúkori idealizmusodból nem engedsz, de ugyanakkor van ebben valami nyugtalanító, idegesítő is. Mértén féltem magunkat saját idealizmusunktól. Azt hiszem ezt — még — nem érted, mint sokan baráti körünkben. Most csak egy-két vázlatszerű megjegyzést, hisz úgyis visszatérünk még e kérdésekre: 1. Csak duna-medencei keretekben gondolkozni még akkor is helytelen, ha tudod, hogy holnapra minden álmod valóra válik. Mostvagysoha sohasincs, s a paradoxon az, hogy épp azok, akik a jelen helyzet (nem is a jelen; a tegnapi) ellen legjobban lázadnának, azok tartják örökkévalónak az elmúlandót, tartósnak az időlegest. Aki viszont érzi, hogy minden múlandó, az jobban ráér. Csigavér! A mi gondunk a mindennapok magyar gondja, és az, hogy a magyarságot átvezessük a 21. századba. Mert megváltozott a világ, a népeket nem lehet az államok ketrecében tartani, még akkor se, ha a ketrecet kalitkává aranyozzák. A magyarságnak hihetetlen előnye lehetne más népekkel szemben saját öntudatos, agilis, képzett, több kultúrában otthonosan mozgó szétszórtsága. De ha még mi sem hisszük, hogy hosszú távon lehetséges ez az életforma, akii or nemcsak mi tűnünk el, de idővel még a Duna-medence magyarsága is veszélyeztetve van. A kommunizmusban ma már csak az a veszély, hogy alapelveiben a múlt századnál valahol elakadt. 2. Hogy a mi legfőbb feladatunk: kimondani azt, amit az ottaniaknak nem lehet, nem tartom helyes fogalmazásnak. Hisz csak egymásnak mondjuk mindezt, vagy egymásnak mondjuk, hogy másoknak ki38
