Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 3. szám

fflAcinrAs

Mózsi Ferenc (Csikágó);

SZÓPOMPÁS SZÜRKÜLET

Gondjainkat űzze el, verseinket hozza vissza Kányádi, a hajnalokra hasított rímreggelek költőkirálya.

A lét bizonytalanul lüktető résein belopakodik a líra és kitakarja a valót. Mez telem") vergődnek a hasonlatok. A szószív, ama rossz mája, idegeink rezgő nyárfái. Betűbárányait kergeti a kutya-kedv s a gyötrelmeknek besározódott gyolcsa. Az igazság kendőzetlen. A Lét már annyit látott, hogy elvakult. És akkor megnyitották a tárlatot: Kodály kitakart egy csillagot és kiderült . . ., hogy zene nélkül nem élhetünk.

A költő kompon áll és költ. Szót szerez, hangot csihol, a hangulat hullámait csendesíti, nyugalmunk fodrait korbácsolja. Ügyelmeztet a baro-m-éter sinnyadására. Közben álmai fészkébe költözik az alázat és a becsület gyalázattól menekít. Mert a szónak nagy igazsága van, már hivatalból is. "Késik a hűsvét, " de áldott a harangszó, mert ebbe kapaszkodva biztosított a hangtalanul elműlhatatlanság. Habár "időmadárijesztő" riogat.

Lehajtott fejjel, emelt lábjegyzettel, felkapja a Szél az ügyeletes verset és peregnek a száraz ütemek. Lucsognánk a csodálkozni-valóban, de templomaink törmelék. Rég. Emlékeink borzolja a biblia. Becsukódott napjaink nem nyílnak szét. Városaink egyirányú forgalma megadatott. Szemben jő a kimértség, "lapulva . . . lapítva."

"Megkell szüntetni az egyes szám első személyt / vesszenek a közérzet nélküli szavak!" Ellenversként jó a folyatás. Kányádi Sándor előnye, hogy behozhatatlan. Hátrányunk, hogy megfutamodással lemaradtunk.

A küzdelem megöregedett, a sors kötözhetetlen sebet kapott, gyors mankókon cammog a lényeg, nem olvad a titok, bár szivárogna a tett.

"írjunk-e még valaha verseket?" Szökne az indulat; "a költőre nem figyel senki."

"rajtad is áll hogy a verseim / szirmokká nyünak-e vagy / jól időzítve repeszdarabokká" ("A maradékhoz")

Vajon beállhatunk-e a maradékhoz morzsának, vagy felcsipegettetünk, mert a közöny mohó. Pedig a gyötrelmeklefölözhetetlen java még hátra van: "csak ezután kezdődik . . . percenként megmérettetel, s önnön kételyeid tisztító / tüzébe vettetel krónikás . . ."

Időrendi sor(s)rendetlenségben kocog az elmúlás. M~események ingerük a börténelem süket fülét. Itt-ott tollászkodik egy-egy íelröppenésre vágyó gondolat. Az ihlet tehermentesít, már könnyen távozunk; "egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv." A dúdolható nyűg, a kottázhatatlan melódia, a zsongó hátborzongás, melytől életre fakad a dalni készülő. Már ezután, már ezután takarózhatunk saját árnyékunkkal is. (citerával is) Életre szól ez a Magyar Játék a végeken, de nem döntetlen, mert "aki megért, s megértet, egy népet megéltet." Elég hozzá "egy szál hegedű." Bartók nélkül mindez el sem képzelhető. Mindezt "hallomásból" tudjuk. És ennyi a fantázia festményeiből már majdnem elég, hogy még nem elég és menni kell tovább a véges-végtelen verstelen-s-égig. "De ki ne érezte volna már talpában a végső súlytalanság jóleső bizsergését?"

21