Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám
lótetüt. Nagy százalékban a kis hal felé billent a mérleg. Ez már nagy eredmény volt. Megtudtam, hogy nemcsak a harcsa, vagy a csuka eszi a kis halat, de a márna, a bálint és a huszár is. Ez a kísérlet nekem sokba került. Alig győztem a sok fel boncolt halat megenni. S amikor este, kapával a vállukon, mentek haza a parasztok, megkérdeztem tőlük, hogy szeretik-e a halat. Dehát olyan román nincs, aki a halat nem szeretné. Azt mondja az egyik kérdezett csüggedten: — Ne bolondozzon velünk az ur, Mi fáradt emberek vagyunk. — Attól a teremtő őrizzen meg engem! Egypár halam megdöglött és csak szombaton megyek haza. így, jó szívvel adom. Egy másik helyen, amikor halat adtam a kózelemben kapáló öregnek, azt mondta: — Az én földjeim között, innen alig száz méterre van egy mély tó. Próbálkozzon ott is. Abban is sok hal van. Tudom, nem fogja megbánni. Pár nap múlva odamentem, mert a Maros zavaros volt. ímmel-ámmal fogtam hozzá, de bizony mondom, hogy nem bántam meg. Azt is mondta az öreg, hogy ö már sokszor próbálkozott, de sohasem fogott egyet sem. Pedig sok hal van benne. Kérdeztem, hogy mit tesz a horogra. Azt mondja, hernyót. Én már tudtam, hogy mi a baj. Itt rengeteg apró hal van és a harcsák azt esznek. Ezért apró hallal próbálkoztam. Fogtam is vagy tíz halat. Felboncoltam és mindegyikben piócát találtam, amit románul lipitár-nak neveznek. Ezért nem kellett nekik a giliszta. Ez volt a legnagyobb felfedezésem. Mi eddig azt hittük, hogy a piócát nem eszik a halak, mert kifúrja a belüket. Rá sem néztünk a piócára s csak túrtuk-ástuk a gilisztát. Kisebb vödrökben hordtuk a Marosra. A piócának nagy előnye, hogy apróbb hal nem tudja lecsípkedni. A bőre olyan kemény, hogy az élesre fent horgot alig tudom keresztülszúrni rajta. De a legnagyobb előnye, hogy a horgon három nap és három éjjel él. Ezzel szemben a gilisztát az apró halak rajban támadják és néhány perc alatt leszopkodják. Én az ötven méteres fenékzsinórt a vízfolyásba engedem le. Először kitapogatom a legmélyebb helyet, ami egy árok. Ide sokmindent besodor a víz és ott folyik tovább A kívánt helyen drótrakötve leengedtem egy húszkilós követ. Ez helybentartotta a csónakot. A drót felső végét egy térdvastagságú, három méteres fenyőfarúd végére kötöttem. A rúd a csónakban feküdt. Én a csónak alsó végén kényelmesen ülve szereltem a horgokat. Egy pióca, egy giliszta. Az ötven méteres zsinór végére egy bedugaszolt kis üveget kötöttem. Ez a víz tetején lebegve kihúzta a zsinórt. Nélküle a zsinór egy csomóban leült volna a fenékre. A zsinór felső végére egy három méter hosszú spárgát kötöttem, aminek a végén egy ólomsúly volt. Ezzel tartottam a fenéken a zsinórt. A víznyomás még az üveget is lenyomta. A zsinór másik végét az úsztatófa végéhez erősítettem. A rudat kidobtam a csónakból és én kimentem a martra. Az úsztatófa jól láthatóan a víz közepén állt. A zsinórt kétóránként emeltem meg. Amikor odaeveztem, bevettem az úsztatófát s így a csónakom megállt. Ahogy egy halat levettem a horogról, fenőkővel rögtön kiélesítettem a horgot, hogy ne ragadjon. A horog ugyanis sokszor a hal pikkelyébe akadt s ez csúszóssá tette. A pióca eredményességéről közlöm a következőket. Akkoriban én már Arad 21
