Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 2. szám
A másik nagy vitat Zám Tibor Hortobágyi jegyzetek c. műve váltotta ki. A Hortobágyi Állami Gazdaság vezetői ás a megye politikusai azzal vádolták az írót, hogy félrevezette a közvéleményt, mert vítlótian adatokat közölt a gazdaságról, csak a hibákról beszélt és nemcsak ezt az egy gazdaságot, de az egész szocializmust bírálta. (Én is észrevettem már s megírtam, hogy nincs az a gazdasági vagy politikai vezető, aki ne azonosítaná magát az egész szocializmussal, mihelyt bírálni merészelik.) A vita szintén a nyilvánosság előtt folyt, a Valóság c. folyóirat hasábjain. Az írók megvédtek álláspontjukat, azzal, hogy közüggyé kell tenni a társadalom problémáit, mert a demokratizmust csak így tudjuk megvalósítani és kiterjeszteni, és nemcsak a gazdasági eredmények fontosak, hanem méginkább azok az emberek, akik ezeket az eredményeket létrehozzák. Ugyanez ismétlődött meg Végh Antal Penészlekről szóló riportja esetében is: minden lokális érdek megmozdult ellene, de az író országos fórumoktól kapott nyilvános védelmet. Ekét utóbbi vita arra figyelmeztet, hogy a valóságot kialakító eszmény és maga a valóság sohasem egyezik teljesen egybe, s annak kimondása, hogy a valóság profánabb, érdesebb, ellentmondásosabb, mint az eszmények, mindig konfliktusoktól terhelt folyamat. Ez szüli az ellenzékiség látszatát, sőt, közérzetet is, a szociográfusokban élŐ "megtfírtség-tudatot" — és ez szüli az ellenérzéseket, tiltakozásokat abban a konkrét közegben, amiről a műszói, annak a területnek a vezetőiben. Elvileg mindenki belátja, hogy a mi társadalmunk érdeke, hogy önmagáról minél többet tudjon, önismerete minél teljesebb legyen — és elvileg ma már azt is elismerik, hogy nemcsak a különböző tudományokra van szükség és nemcsak a politikára, amely a tudományok eredményeit hasznosítja és átteszi a gyakorlatba, hanem a szociográfiára is, amely ugyanezeket a konfliktusokat más mezőben gondolja végig, a társadalmi problémák emberi vetületében — mégis, minél meghökkentőbb felfedezéseket tesz az íré, minél mélyebb vélt, vagy valódi érzékenységeket sért, az általa rajzolt kép minél inkább eltér a köztudatban, vagy a jelentésekben élő képtől — annál hevesebb a támadás ellene. A példákat nem óha jtom szaporítani a saját szerkesztőségekből szerkesztőségekbe vándorló kézirataim, konfliktusaim, sajtópereim fölsorol ásóval, megyei vezetők fenyegetőzésével: "Ha ez a dögkeselyű mégegyszer beteszi lábát a megyébe, kitoloncoltatomi" — csak arra szeretnék figyelmeztetni: a 60-as évek elején-kÖzepén vagyunk, a harc még nem dőlt el. Ha beviszek a szerkesztőségbe egy kéziratot, még nem tudom, nem törik-e ki érte a nyakamat; ha belépek a Markó utcai bíróság épületébe, még nem tudhatom, nem csuknak-e le hat hónapra becsületsértésért, rágalmazásért. Ahogy Ady fölhördült a század elején: "Énnem vagyok magyar?" — ügy tolult agyamba számtalanszor akérdés; "Én nem vagyok illetékes?" — A keserűség, a tehetetlen düh ilyen mondatokat lökött a toliamra: "A középkáderek ügy állnak a legfelsőbb vezetés és a nép között, mint a homokzsák, amelyben a dum-dum golyó is elfullad. Se alulról fölfelé, se fölülről lefelé nem hatol át rajtuk semmi." — "Nem azok az emberek viszik előre a világot, akik elkenik az ellentmondásokat, hanem akik föltárják." — "Régóta gyanítom, hogy az élet minden területére zsenik kellenének. Társadalmunk ideálja pedig aközépszerű pozitív hős, az eszményi végrehajtó." — Egyfzben egy népi származású szerkesztő, hazafias költő, országgyűlési képviselő ezzel dobta vissza egy riportomat: Mi közöd neked ehhez? — Az írónak mindenhez köze van — feleltem szerényen — amiért felelősséget vállal. Az a baj, hogy gyanúsak a felelősségvállalók. "Közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá 32
